Naplemente

Késő délután. Narancssárgás. Az ég alján lenyugvó nap fénye megcsillan az utcákra eldobált kólás dobozokra esett délelőtti záporokból maradt vízcseppeken. Már nincs túl világos. De azért még sötét sem, olyan félhomály. A sikátorokban már inkább éjszaka van. A magas épületek árnyékot vetnek ezekre az elhagyatott kis utcára. A sugárút még világos. Rajta ezernyi autó és néhány busz is. Na meg teherautók. Ez a nap most véget ért. Egyelőre ennyi. Nehéz volt ez a mai péntek, de hát itt a hétvége, szóval, nincs ok a szomorkodásra. Dudálások, káromkodások törik meg a késő délután idilli gyönyörűségét, de hát, ez nagyváros, végül is. Itt élni jó. Mert van minden, de azért néha lehetne csendesebb.
—
Lauren az eget kémleli. Szép a naplemente, nagyon szép. És az erkély pont nyugatra néz. Szerencse. Lecsöppen a jégkrém az erkély barnás padlójára, de csak egy kis csöpp volt, szóval az nem akkora baj még, meg amúgy is be lehet tudni annak, hogy noha még csak május van, azért már kezd erős lenni a nap. Gyorsabban kell enni a jégkrémet. Mert már május van, ugye. Az erkély korlátja egyébként már elég kopott. Fehér, vagyis az volt, most már sokkal inkább barnás. Meg koszos is kicsit. A nyolcadik emeleten viszont már nagyon kockázatos a korlát takarítása. Úristen, még belegondolni is borzalmas. Még lenézni is szörnyen félelmetes, noha Lauren soha nem volt olyan ember, aki félt volna a magasságtól. Járt még a Mount Blanc híres csúcsán is.

Leül egy székre. Elgondolkodik egy pillanatra. Sóhajt néhányat, majd újra feláll és lenéz. Csak nézi az utcán lassan elrobogó autókat, és a távoli magas házakat, ahogy szépen lassan elveszítik színüket a nap egyre gyengébb fényében, ahogy nemsokára végleg lenyugszik keleten és elköszön mára a Föld ezen a részén élő emberektől.

Valahogy más volt most ez a naplemente. Erősebb most az a bizonyos narancssárga szín. Szinte vakítóan erős. És gyönyörű.

Lauren számára ez a naplemente aranyat ér. Egy kis megnyugvás a nehéz péntek után. Fáradtan ül ott abban a bizonyos székben a belvárosi magas, barna épület nyolcadik emeletén, az erkélyen, abban a kis rozoga, zöldes székben, még van a jégkrémből.

Lauren nem megy be az ajtón. Jó neki az erkélyen. Itt minden olyan mozgalmas. És hangos. Beszéd, kiabálás, sírás, nevetés. Elképzelhetetlen másoknak, mennyire nagy kincs is ez. A mindennapok. Másnak. Laurennek az erkély. És ha belép az ajtón, mindez nem lesz. Már elkésett – gondolja magában – és meredt szemekkel nézi a naplementét.

Minden nap új esély, mondhatni, új lehetőség a változtatásra, de már este van. Ez a tavaszi péntek már olyan fáradt és erejét vesztett, mint az elkeseredett próbálkozások, aminek szemtanúja volt. Az este nem kérdez, nem érez át semmiféle problémát, csak úgy eljön. Kegyetlenül elmosva az álmokat, a várakozásokat. Eljön és el kell fogadni. Viszont megadja az esélyt a változtatásra. Tudjuk, hogy eljön majd, és ez kicsit olyan, mint az élet. Tudjuk jól, hogy eljön a halál, de addig megpróbálunk boldogan élni. Az este kedves figyelmeztetése a szürkület. Úgy, mint az életben az öregkor. Hogy mi mit változtatunk, ha eljön a szürkület, azt már ránk bízza. Az este jelez, de nem ad nekünk időt. Nem lehet megállítani. Nem lehet késleltetni. Jelez, de ezzel együtt jelzi azt is, hogy nemsokára eljön. Lehetőséget ad nekünk, de nem ad időt. Figyelmeztet. Nemsokára már késő lesz. Ő figyelmeztet, a többit pedig ránk bízza.
—
Christopher hazaér. Meleg étel illata árasztja el a gyerekek kiabálásától hangos lakást. Mosolyogva lép be az ajtón, leveszi a kabátját, felakasztja, majd elindul befelé. Két lánya öleléssel és hangos beszéddel köszönti őt, felesége is kijön a konyhából, egymásra mosolyognak, majd bemennek közösen a konyhába. Ott már várja őket a jó, meleg vacsora. Chris elfáradt a mai napjától. Jól esik ilyenkor a meleg étel. Ez a boldog, családi közeg az egyetlen édes megnyugvás a mindennapokban. Nem túl boldog a munkahelyén, de élni kell valamiből. A legborzasztóbb rémálma, hogy gyermekeinek nem tudja biztosítani a tökéletes gyermekkort. Elmosolyodik, mikor a gyerekei arcába néz. Imádattal a szemében néz rájuk, szinte már könnyezve. Megöleli őket.

Lassan elkészül a vacsora. Christopher szerint nagyon fontos, hogy felesége otthon maradjon még, egyelőre gyermekeikkel, legalább addig, míg ilyen kicsik. Lassan enni kezdenek. Beszélgetnek és nevetnek. Mesélnek egymásnak. Olyan idilli minden. Ez a nyugalom és a szeretet szigete. Minden közhely nélkül. Chris legalább is így gondolja.

Kinéz az ablakon nyugat felé. Megy le a nap. Ő is úgy érzi – nem is tudja, miért – hogy ez a naplemente most valahogy fontosabb, mint máskor. Erősebb, és mintha mondani akarna valamit. Percekig csak néz ki nyugat felé. Nem hallja gyerekei beszédét, hogy szólnak neki, csak bámul ki, és a naplementét nézi.

Az este jelez, de nem ad nekünk időt. Nem lehet megállítani. Nem lehet késleltetni. Jelez, de ezzel együtt jelzi azt is, hogy nemsokára eljön. Lehetőséget ad nekünk, de nem ad időt. Figyelmeztet. Nemsokára már késő lesz. Ő figyelmeztet, a többit pedig ránk bízza.

A gyerekeire néz, és a sírást csak szenvedve tudja visszatartani. Ez a legfontosabb. Ez. A világon a legfontosabb. Neki semmi sem ér többet. És semmiért nem kockáztatná ezt. Ők azok, akik megérdemlik a legjobbat.

Christopher sírni kezd. A családja szinte megfagyva nézi őt.

Talán lehetett volna változtatni. De már késő. Már késő. – gondolja.
—
Christopher felesége vacsora után mosogatni kezd. Gyerekei bent játszanak, férje velük van, egyedül van a konyhában. Néha persze ő is ki-kipillantgat az ablakon, még akkor is, ha tudja, hogy már nemigen érdemes. Mert már késő van. És egyre kevésbé látszódik a nap lemenő fénye. Este kezd lenni. Már közel van a sötétség. Benéz a szobába, a hangosan játszadozó gyermekeire és elmosolyodik. Egy tányért törölgetve az ablakhoz lép. Kinéz. Azért még nincs annyira sötét. Tulajdonképpen még majdhogynem nappal van. De az este illata már átjárja a levegőt, éreztetve ezzel lassú, de biztos közeledését.

Az este nem kérdez, nem érez át semmiféle problémát, csak úgy eljön. Kegyetlenül elmosva az álmokat, a várakozásokat.

Újra benéz a szobába, és a sírását visszafojtva, ijedtében a konyhából berohanva átöleli gyerekeit. Nagyon szereti őket. Mindennél és mindenkinél jobban.

Megtiltja – ha kell, erővel – magának a sírást, de egy váratlan pillanatban könnycsepp szökik a szemébe. De gyorsan letörli azt és még erősebben öleli át gyermekeit.
—
Josh csak későn ér haza. Ma engedték ki a korházból a baleset után. Ez a lakás soha nem volt még ennyire üres. Szinte hallja még a levegőben a gyerekek nevetését. Halkan becsukja maga mögött a lakás ajtaját és kimegy az erkélyre. Ő már nem tudja megnézni a naplementét, későn ért haza. Ő már csak éjjelre ért haza. Ilyenkor már nem lehet visszahozni a naplementét. Már elmúlt. Vége. Pedig úgy megcsodálná. Bárcsak átélhetné még egyszer a naplementét! Még lenne esély változtatni. Bárcsak visszamehetne az időben! Mindent megtenne ezért. De ő már csak a sötét, reménytelen, szomorú éjszakát látja. Már késő. Már túl késő. Éjjel már késő.