Pótvizsga orosz nyelvből

Összes megtekintés: 34 

Nem titok, Baján jártam, illetve Mezőkovácsházáról átkerülve, folytattam a gimná-ziumot és ott érettségiztem 1956-ban. Ez az időszak a múlt század ötvenes éveinek bizarr és kissé félelmes időszakában zajlott. Apám, aki a vasút szolgálatában kötelez-te el magát, még 1942-ben orosházi kovács mesterségét a Csorvási útról, MÁV pá-lyamesterségre váltotta át. Ennek a váltásnak többoldalú magyarázata is van.
Elsősorban, a zavaros időkben az üzlet sem úgy működött, mint abban a bizonyos „békebeli” időkben. A parasztgazdák nem hoztak olyan munkákat – lópatkolás, ráf-húzás, ekevas élezés – mely a mester megélhetését biztosította volna.
Másodszor, a rokonságban két vasutas is volt, akik a közelgő háborús helyzet kap-csán, azt mondták az apámnak: – Legyél te is vasutas! A dátum pedig azt jelentette, hogy a háború javában dúlt Európa szerte. A vasút olyan mértékben volt védett, hogy a vasutasok mentesültek a katonai szolgálat alól. Mert ugye katonai szempontból a vasútnak minden körülmények között, működni kellett. Tehát egy katonai vonat sem vesztegelhetett, piros jelzés miatt.
Nekem és az öcsémnek, mikor apánkat egy vasúti áthelyezés során, Magyarbánhe-gyesről Bácsalmásra kerültünk, Bajára kellett vonatozni naponta, mert csak ott volt a közelben gimnázium. Ez a település sajnos beleesett az akkori határsáv, védő terüle-tébe. Ide csak engedéllyel lehetett belépni és Bácsalmás a szomszédos Szerbiával, azzal a bizonyos „láncos kutya” jelzővel ellátott vezérrel volt, közeli távolságban. Ahol a lakásunk volt – a vasúti szolgálati – a közelben betonbunker nézett felénk, géppuska lőréséiből. Így mondhatjuk teljes „biztonságban éltük” napjainkat.
Az utazás a gimnáziumba Bácsalmásról vonattal történt. Reggel oda, és a tanítás végén utaztunk vissza. A vonaton nemcsak a kalauz teljesített szolgálatot, hanem a zöld parolinos hatőrök is, akik igazoltatták a vonaton utazókat. Bennünket gimista gyerekeket is, gondolván, hátha olyan nem kívánatos elemek vagyunk, akik éppen megfigyelnek valamit, vagy éppen szándékunk lenne átslisszolni a szomszédos Szer-biába. A lakosság körében azonban köztudott volt, hogy a határt úgy őrzik, hogy azon a madarakon kívül, senki át nem mehet.
A gimnáziumban folyt a tanítás, elvégeztem a második és harmadik osztályt. Baja a Dunával és a várost érintő Sugovicával sok-sok élményt nyújtott. A negyedik osztály, amelyik 1955 őszén kezdődött és 1956 júniusában ért véget, tele volt nehézséggel, buktatóval. Az érettségire készülő, így negyedik gimnazista korában a diák, ügyel arra, hogy a tantárgyakból osztályzatai, jegyei rendben legyenek, hogy a végső össze-sítő után az „érettségire bocsájtható” bejegyzést megkaphassa.
Részemről minden jegy rendben volt, de orosz nyelvből tragikus volt a helyzetem. Bacsár tanár úr tanította az orosz nyelvet. Magas, szikár, de határozott ember volt. Amikor felszólított, mindig csak annyit mondtam:
– Tanár úr nem készültem! Nem szólt, csak annyit mondott:
– Egyes! Megkönnyebbültem és leültem. Magam is boncolgatni próbáltam, hogy miért nem megy nekem ez a nyelv. Nem tudtam elfogadható magyarázatot találni erre a megrögzött „nem készültem” összegzésre. Talán annyit magyarázatként el lehet és kell mondani, hogy a napi közérzet, melyet a szüleimen éreztem, az akkori politikai éra, hangulatvilága sem támogatta a nyelv ösztönző tanulását. Bacsár tanár úr való-színű eldöntötte magában, ez a fickó ebből a tárgyból nem fog érettségizni. Összesen tizenkét egyest gyűjtöttem össze, még gyűjteménynek is remek, de érdemjegynek nulla.
Tehát akkor, 1956 júniusában, minden reményem elszállt, hogy sikeres érettségit tehessek, mert az orosz nyelv útját állta. Már csak a pót érettségiben reménykedhet-tem, melyet ugyanazon év, szeptemberében tartottak. A nyár ráment a felkészülésre, próbátam valamit a fejembe verni, de az oroszkönyv láttán, „borsózott a hátam”, egy porcikám sem kívánta, hogy belelapozzak.
A többi tárgyal kapcsolatos ismeretek rendben voltak, de az orosszal álmatlan éj-szakáim kísértettek.
Aztán eljött az a bizonyos szeptemberi nap, amikor pótvizsgát kellett tennem. Em-lékszem a tanári szobában zajlottak az események, nem egy teremben, mivel csak egyszál magamban várakoztam, hogy megmérettetésem létrejöjjön abból a „világi” nyelvből.
A megmérettetés pedig úgy zajlott, hogy Bacsár tanár úr elém tett egy orosz szöve-get, amely nem volt több, egy kusza mondatnál.
– Fordítsa le! – mondta és kiment a tanáriból.
A szöveg olyan könnyű volt, hogy aki egy szót sem tud oroszul, az is játszva lefor-dítja. Fél óra múlva visszajött, megnézte, kérdezett két szót oroszul, mégis legyen élő párbeszéd ezen a nyelven. Aztán beírta az „elégséges” jegyet, hozzátéve: „érettségire bocsájtható!”
Nem kerített nagy feneket az én orosz tudásomnak. Őt év múlva, egy gimnáziumi osztály találkozón futottam össze vele. Ezt a különleges – orosz nyelvű – tanulót üdvözölte és hogylétem felől érdeklődött. Azóta sok víz folyt le a Dunán, meg a bajai Sugovicán, de meg kellett állapítanom, hogy Bacsár tanár úr igen előrelátó volt. Mert az én orosz „nyelvvizsgám” – szeptember 12 – és október 23 között – összesen 41 nap telt el, de ő már tudta, hogy a nyelvvizsga cécónak semmi értelme, nincs jelentő-sége.
Az egyszer volt gimnáziumi évek, így a pótérettségi után sikeresen befejeződtek, Most már jöhetett egy kis pihenés. Kellett is, mert az eléggé zűrös időszak volt. Apám mondta:
– Fiam pihenjél, mert nemsoká – mármint ősszel – bevonulsz katonának.
A hátralévő időt kerékpározással ütöttem el. Szerettem kerekezni, a falu központja eléggé messze esett a vasútállomástól, ahol laktunk. A kerékpározás során a faluban megismerkedtem egy helyes lánnyal, aki az, akkori áfésznél gabonát árult (többféle terményt). Ez az áruda, a falu túlsó végén volt, tőlünk úgy két kilométerre. Reggeli után elbicikliztem Rózsához. Meglátogattam őt, elbeszélgettünk, aztán hazakerekez-tem. Ebéd után fordultam és még egyszer elmentem hozzá. Tehettem, mert azon az őszön, érettségiztem a gímibe. Munkát már nem akartam vállalni, hiszen októberben betöltöttem a huszadik évemet és novemberben elvisznek tényleges katonai szolgá-latra. Tehát napjaim így megvoltak számlálva. A számolás ugyan rosszul sikerült, mert az októberi események eltolták a katonai behívó kézbesítését, melyet később, a következő év áprilisában hozott csak a postás.
Mint mondtam a napi edzés – kétszer meglátogattam Rózsát – összesen kitett nyolc kilométert. Ez a rendszeres látogatás már kezdett gyanússá válni, a szülei azt hitték, házasság lesz belőle. Rózsa kedves, szemrevaló lány volt, de a katonaság előtt, eszem ágában sem volt a nősülés.

“Pótvizsga orosz nyelvből” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Érdekes, olvasmányos történet volt. Sajnálom, hogy nincs folytatása, annyira kivánkozott volna legalább még egy rész, hogy mi lett ennek a szerelemnek a vége, kitartott-e a katonaság végéig?

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!