Árnyas lombú fák alatt

A nyárnak legszebb képét szeretném megörökíteni. Lehet láttam már, csak elrobogtam a látvány mellett. Mióta nagyapám a szívem rejtekére költözött, próbálom megmutatni neki erdejét, szépen lassan haladok, minden percét élvezem. Mennyei csendben hallom, hogy reccsen az ág, mintha valaki járna a fák közt. A melegtől kipattognak a fenyőtobozok, s magjai kipotyognak. Lágy szellő fuvallata lengeti a zöld faleveleket, s lassuló táncba kezdenek. Érzem nagyapám örömét, ahogy szívemhez simulva átölel.
Sokszor itt találtam meg a fák között nyugalmamat, mert a lelkem bánattól fuldoklott. Őszintén mondom, csak egyet szerettem volna, elmenni ebből a világból. De ez sem olyan könnyű, minden szörnyűséget át kell tudni élni, még akkor is ha rohadtul utálom. Meg kell tanulnom úgy élnem, hogy sajnos az életünk véges, s görcsös félelmemet el kell engednem. Menekültem a fák közé, szomorú szívem már semmi jót nem remél. Mintha száz évet öregedtem volna pár nap alatt. Nekem már csak ez jutott, hogy itt ülök a kietlen messzeségben a napon, s zokogok. Mellettem, mindkét oldalon a zöld lombú fák között csacsogva, locsogva öreg patakom szalad. Vajon hány titkot, s gondolatot rejthet évtizedek óta? Vajon voltak-e másnak is hasonló nehéz gondolatai, mint nekem? A víz tiszta tükrén játszik a nap, csillámló fénye mintha tündék országában lennék. Könnyes arcomat letörölve a kék ég felé emelem. Ekkor veszem csak észre fejem felett szitakötők raját. Biztosan te küldted nekem édes papám, te is sokat gyönyörködhettél bennük, miközben madárfüttyös erdődet jártad.
Milyen boldogan repdesnek egymás mellett szorosan, áttetsző szárnyuk néha összeérnek. De ők csak járják egyenletes táncukat, nem gondolva röpke életükre.
A fülledt, forró ház falai közül kiszabadulva direkt jó bebújni a hűvös erdőbe. Anyám féltve enged el a rekkenő forróságba, mindig elmondom neki, felfrissülni megyek ki az erdőbe. Felfrissülök fák lombjai közt, amelyek az évek során jól egymásba kapaszkodtak. Így kevésbé engedik be a nap sugarait. Ahogy egyre beljebb jutok, magamba szívom az édes, dús, friss levegőt, kissé libabőrözök. Haragos zöld lombú fák közt beszökik a fény, festői a táj. Ha festő lennék, nem szégyellném ide állítani a festőállványom, s elkezdeném festeni gyönyörű csodát, ami szemem elé tárul. Sokáig itt gyönyörködöm, egy szomját oltó őz fut át a pataktól a túloldalra megbújni az erdő mélyére. Aztán ha leszáll a csillagos éj, a hold fényében újra előjönnek. Büszke szarvas hatalmas agancsával vezeti őz csapatát.
Ha majd az élet kegyetlenül elsodor innen, akkor is szeretném még érezni gyermekkorom, s eddigi negyvennégy évem alatt eltöltött hosszúhetényi időket. Szülőfalum felejthetetlen emlékeit, szeretteim végtelen szeretetét őrzöm szívem mélyén.
2018. 10. 02

Szólj hozzá!