Keserű jóslat

Az özvegy öregasszony erősen sántított, vonszolta beteges, feldagadt lábát, de ahhoz túl makacs, büszke, és talpraesett volt, hogy akár botot használjon. Egyetlen unokáját ment állandóan meglátogatni. Ha esett, ha fújt özvegy Hubrik Ferencné felült a csupán ritkán járó távolsági buszra, vagy éppen vonatra szállt, ha a szükség úgy hozta, és belepakolta gurulós szatyrát mindenfajta – főként tartós élelmiszerrel, de volt ott főtt, friss étel is, ha egyetlen unokája megéhezik akkor semmiben se szenvedjen hiányt. Férje már huszonhat éve a földben nyugodott, és az özvegyasszony most jócskán aggódhatott azért, hogy egyetlen fiú unokája ne kövessen el semmi ostobaságot. Ugyanis már vagy nyolc hónapja volt, hogy mennyasszonya a Polgármesteri hivatal előtt azt mondta, hogy nem szereti, és hogy akadt valaki más az életében.
Egyetlen unokáját ezt követően baljóslatú öngyilkos gondolatok kezdték gyötörni.
,,Vajon miért kellett annak a kedves, bájos kis hölgynek ilyesmiket elmondania?” – forgott az özvegy agya, akár a malomkerék, miközben már kora hajnalban egyik állomásról a másikra sántikált, botorkált.
– Kezét csókolom Julika néni! Hát hogy van? Mi járatban? – köszönt neki az egyik kereskedő, akinek már a nagyanyja is zöldséget-gyümölcsöt árult a nagybani piacon.
– Köszönöm szépen… vagyogatok… – felelte a szomorkás özvegyasszony, szemein még most is látszottak az emlékek fájdalmai.
– Valami baj történt Julika néni?! – kérdezte megilletődötten a tagbaszakadt, ám talpig jószívű kereskedő.
– Semmi olyasmi, amit az ember ne tudna eltűrni, vagy kibírni! – azzal sziklakeményen már botorkált is volna tovább, ám a kereskedő marasztalta egy kicsit.
– Drága Julika néni! Elviszem ahová menni akar! Tessék csak nyugodtan mindent rám bízni! – s már vette is el az idős asszonytól az összes, közepesen súlyos csomagját, melyet unokája számára állított össze alaposan.
– De hát Gézuka! Hogy fogom kifizetni Önnek a benzinpénzt…? – esett kicsit kétségbe, hiszen a soványka nyugdíjból se jutott mindig erre-arra. Bár a számlákat így is be kellett fizetni.
– Semmi mentegetőzés kedves Julika néni! Ragaszkodom hozzá! Édesanyám mindig nagy hálával, és tisztelettel emlegette Önt, hogy Ön volt az egyetlen ember, aki a világ összes gondján-baján segíteni akart.
– Oh! Hogy van a Matusekné?
– Sajnos már több mint tíz éve, hogy meghalt.
– Hát ez… rettenetes! Őszinte részvétem az egész családnak!
A kereskedő csupán némán bólintott, hogy tudomásul vette az özvegyasszonyt, majd mindent felpakolt a furgonszerű teherutójába, segített beszállni az idős nőnek, és már repesztettek is Újpalota felé, ahol az unoka lakott.
Útközben a legváltozatosabb témákról beszélgettek, és mire a jó két és fél órás utazás alatt elérkeztek az eredeti úti célhoz a kereskedő nem győzött hálálkodni a sorsnak, hogy útjaik jótékonyan keresztezték a másikat.
– Itt is volnánk! Parancsoljon Julika néni! – óvatosan segített leszállni az idős asszonynak, és egészen a társasházi lakás ajtajáig vitte a nehéz, ormótlan csomagokat, míg Hubrikné ragaszkodott hozzá, hogy a gurulós szatyrát egyedül csak ő vihesse.
– Aztán nagyon vigyázzon magára Julika néni! – megölelgette, mintha nagyanyja volna a betegeskedő, fáradékony testet, majd visszaszállt a kisteherautóba, és ment a dolga után.
Hubrikné hármat csöngetett. Mindig csak hármat. Ez volt ugyanis az egyezményes, afféle titkos jel, amiből unokája rögtön tudta, hogy családtag állhat a kapuban, és nem valami illetéktelen betolakodó.
– Halló… – fáradt, kedvetlen hang szólalt meg.
– Tomika… én vagyok az… a mama! Kérlek engedj be!
– Mama… – meghökkent hang, majd berregő kapunyitás.
Az öregasszony megfogta a kaput, és az ajtót húzta maga felé erősen, míg félig ki nem nyílt. Még szerencse, hogy a lift működött, így nem kellett öt kemény emeletet felkoslatnia gyalog.
Mikor felért az ötödikre, rendkívül meglepődött, mert a mindig frissen borotvált, férfias arc helyett most egy hónapos szakállt viselő, ragacsos, hosszú hajú, ősemberi Robinsont pillantott meg a kinyitott bejárati kapuban, aki egykoron unokája lehetett.
– Tomikám… drága kincsem… hát te vagy az…? – döbbent meg, szemeit azonnal elfutották a szánalom égető könnyei.
– Én… – felelte halkan, majd segített behordani a sok csomagot.
– Mi történt veled édes fiam…?! – hüledezett, álmélkodott az öregasszony, miközben sántikálva végig botorkált a szobákon, ahol egykoron pedáns rend, és tisztaság fogadta a vendégeket, most pedig úgy festett, mint szándékosan lelakták volna az egészet. A függönyöket és az ablakokat sem ártott volna egyszer-egyszer tisztességesen kipucolni. Mindig mondogatta unokájának, hogy jó volna, ha találna végre egy szemrevaló lányt, aki ért kicsit a háztartás gondos vezetéséhez, mert a férfiak általában az ilyen csíp-csup ügyekkel mit sem törődnek.
– Ettél már valamit? – pakolta le cuccait a kis étkezőhelységben. Heves fejrázás volt a válasz.
– Akkor most szépen leülsz, és elfogyasztod itt előttem a krumplistésztát! Remélem még nem hűlt ki nagyon! – gondosan megterített, majd elővette az evőeszközöket, és elmosott egy tányért, mert az étkezésnek minden esetben illik megadni a módját, hogy tovább tartson az élvezeti értéke. Szinte ujjongó, gyerekes öröm járta át egész szíve belsejét, amint szőrös, szakállas unokája marokra fogta a villát, és jóízűen megette az ételhordó fogságából kiszabadított, ínycsiklandó ételt.
– Jaj, nagymama! Ez most nagyon jól esett!
– Örülök, ha ízlett drága fiam! De mesélj csak? Miért nem vagy megborotválkozva? És mi ez a dús hajzat?! – mérte végig tüzetesen egészen a feje búbjáig.
– Jaj, mama! Próbálok erős maradni, ahogy mindig tanítottad nekem, de sokszor elfog a tunya kétségbeesés. Kérlek ne haragudj rám, amiért megpróbáltam… eldobni magamtól az életet… – bukott ki belőle váratlanul.
– De hát… mégis hogyan… hogy történt…? – nézett rá döbbent, nagy, kíváncsi szemekkel.
– Kriszta szakított velem, és egyszerűen azóta nem találom a helyemet… – vallotta be nagyon őszintén, és szomorúan.
– Édes fiam! – simogatta meg ragacsos haját. – Soha többet ne csinálj ilyen meggondolatlan ostobaságot! Szegény apádat már eltemettük! És szegény lányom belesajdulna a szíve a bánatba, ha téged is elveszítene! – közel volt a síráshoz. Így is fojtogatták érzelmei.
– Tudom… mama… jól tudom… azok a barátaim is mind magamra hagytak, akik egykoron mellettem álltak.
– Ne törődj velük! Az igazi barát bajban is barát, és nem csupán akkor, amikor úgy hozza a kedve! Ezt tanuld meg! Most pedig meg foglak borotválni!
– De… ezt én is megtudom csinálni! – igyekezett szabadkozni, mert hihetetlenül zavarban volt.
– Semmi de! Szegény betegeskedő nagyapádat, és a dédit is egyedül én borotváltam mindig!
– Tudod mit? Most azonnal bemegyek a fürdőszobába és megborotválkozom! – azzal máris az étkezőben hagyott mindent és bezárkózott a fürdőszobába, mert jól tudta, hogy nagyanyja – ha megtehetné oda is követné -, most is amíg lenyírta dús, dzsungelszerű szakállát, és megborotválta arcát nagyanyja, mint valami vigyázó őr az ajtónál álldogált, és nem mozdult egy tapodtat se.
Így is vagy negyvenöt percbe biztosan beletelt mire újra valamivel emberibb, és normálisabb külsőt sikeredett magának összehoznia. Használt arcszeszt is, mert tudta nagyanyja azt is megköveteli, mint valami belső parancsot.
– Hogy tetszem?! – érdeklődött, amikor negyvenöt perc után kinyitotta a fürdőszoba ajtót.
– No! Ez igen! Végre emberi formád lett édes fiam! A hajaddal is csinálj valamit nekem!
Tamás odament a konyhai fiókokhoz, majd kivett egy befőttes gumit, és hanyag lófarokba fogta összekószálódott haját.
– Remélem így azért már megfelel?
– Egyre jobban hasonlítasz megboldogult apádra! Tudod-e?! -álmélkodott az öregasszony.
– Őszintén remélem, hogy csak külsőre, mert sokkal sebezhetőbb vagyok, mint amilyen ő valaha is volt.
– Te is tudod, hogy apád azért viselkedett úgy veletek, mert képtelen volt kimutatni az érzelmeit! Ettől még nem hibáztathatod őt!
– Sokszor hibáztatom, mert nagyon igazságtalan volt, amit velünk művelt. Miért kellett folyton megszégyenítenie?
– Hát… – gondolkozott el az asszony. – Ő egy… bonyolult ember volt… De most inkább te mesélj édes fiam! Hogy állsz a munkáiddal? Mi lesz a külfölddel?
– Hát… ezt magam is szeretném tudni, mert az egyik barátom sok mindent megígért, de úgy látom, az ígéreteknek egyetlen bajuk van, hogy könnyedén meg lehet őket szegni.
– Ha az a barátod megbízható, és becsületes ember, akkor csak nem hagy cserben! Vagy igen?!
– Sajnos mama manapság a becsület fogalma már nem azt jeleneti, mint a te idődben!
– Mennyire igazad van édes fiam! Hadd kérdezzek valamit? Te is tudod, hogy mit akarok kérdezni, igaz?!
–  Hogy miért akartam öngyilkos lenni?
Az idős asszony mélyen, beleegyezően bólintott.
– Nagyon sok olyan problémám volt, amit úgy éreztem a hozzátartozóim nem érthetnének meg!
– Enyje, enyje! Hát azért szegény jó anyád biztos tudta volna.
– Tudod mi lett volna az első lépése! Azonnali pszichiátriai kivizsgálás, ahol gyógyszerekkel tele pumpáltak volna.
– Jaj, istenem! Drága gyermekem! Hát hogy mondhatsz ilyet?
– Te kérdezted! Én nagyon jól ismerem az anyámat!
– Én pedig pontosan tudom, hogy a világon mindennél jobban szeret. És hogy van a barátnőd…?
A fiatal férfi mélyet sóhajtott, mintha leszakadt volna mindkét válla. Érződött rajta, hogy súlyos teher nyomja lelkiismeretét.
– Állítólag együtt van azzal az idióta, kigyúrt agyú pasival, és már útban van a trónörökös! Ebből is látszik, hogy már régen elfelejtett.
– Ne szabadna ítélkezned mások felett édes fiam! És ha ő is érzett valamit irántad…?
– Ha komolyan, és őszintén szeretet volna, akkor azt el is mondta volna, amikor egyik napról a másikra azonnal elköltözött. Se szó, se beszéd!
– És van már valaki az életedben?
– Ugyan mégis ki?
– Hát, aki igazi lelki társad lehetne a bajban? – csillant fel egyetlen percre tekintete.
– Sajnos pénzéhes világunkban drága mama ritka kincsek az olyan kivételes emberek, akikről beszélsz!
– Jaj, drága fiam! Mi lesz veled, ha mi már nem leszünk?
– Rengetegszer átgondoltam ezt a lehetőséget is, és ténylegesen nem marad senkim ebben a nyavalyás életben akkor lehet, hogy más utat kell, hogy válasszak… – hangja megint borongósabb, csüggedtebb, pesszimistább lett, mint volt.
– Ígérd meg szegény, özvegy nagyanyádnak, hogy nem művelsz semmi ostobaságot! Megígéred?!
– Igen mama! Megígérem! Efelől nyugodt lehetsz!
Beszélgettek még egy jó ideig, amíg a nap komótos lustasággal le nem nyugodott a dombok mögött, majd az özvegyasszony hazafelé indult, mert unokájának nem volt jogosítványa.
– Édes fiam! Igazán megszerezhetnéd azt a fránya jogosítványt, hogy egyszer-egyszer hazavigyél! – adott ötletet.
– Igen, ezen is sokat gondolkoztam, de még semmi véglegest nem tudok! Kérlek nagyon vigyázz magadra! – szívet szorongatóan megölelték egymást, míg a férfi megpuszilta nagyanyját.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiatal felnőtt férfit nagyanyja életben láthatta.
A fiatal férfi hosszas végrendeletet készített, és bár a hivatalos megerősítéshez így is szüksége lett volna két tanúra, akik aláírásukkal hitelesítik a papírokat, erre már nem maradt semmi reménye. A félig hivatalos papírba belefoglalta, hogy haláleset esetén összes ingóságának kezelését, gondozását szeretett nagyanyára bízza, míg egyéb értékes tárgyait, mint akusztikus gitárját volt gimnáziumi ismerősének adja, aki zenekart akart alapítani.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon ki hibázott, és vajon miért? Vajon miért történik folyton olyan megmagyarázhatatlan sorstragédia az egyes emberek életében, aminek a megértéséhez egyetlen véges élet sem lehet elegendő.

“Keserű jóslat” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Norbert! Vannak időszakok, amikor nehéz elviselni mindazt, amit a sors ránk mér. De az ilyen fiatalember, aki ilyesmikre képes, nem lehet támaszt adó társa senkinek. Az ilyen nagymamák segíteni akarását meg lehet érteni, de azt nem, mikor idegenek gúnyolódnak azon, hogy a mama elkényezteti a fiát, ha igyekszik segíteni olyan elintézni valókban, amire nem jut ideje a fiának, ha olyan munkabeosztása van. A nagymamáknak, anyáknak is kötelessége hasznossá tenni magukat a saját maguk sajnáltatása helyett, mindazzal, amit meg bírnak tenni. Legalábbis én így igyekszem tenni, és visszakapom a segítséget a fiataloktól, akiket Irén barátnőm szeretet bombának nevezett. Fiatal koromban én is tökéletes segítséget kaptam anyáméktól nagyanyámtól. “elkényeztettek” mások szerint. Érdekes módon most egy gúnyolódó se takarítja ki helyettem a fürdőszoba minden kitakarítani valóját. Magdolna

Szólj hozzá!