A fekete ló

Fodor Gyöngyi – A fekete ló

Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg, de a fenséges állat csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján, mert mindig valamilyen pusztítást okozott a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket. Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.
A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy letér az útról az erdő sűrűjébe, ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és rohanni kezdett. Mire a göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.
Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben. Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett.
Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolból érkező hegedű édes dallamát, és úgy döntött, hogy ezt a hangot követi. Egy kerek tisztásra érkezett, ahol egy zsonglőr hegedült, és a ritmust verte a lábaival, melyeken színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett. Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt.
A hölgy arca felderült és mosolyogva nézte a jelenet. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját, és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de megbotlott egy föld felett tekergőző fagyökérben , és elesett. A hölgy odaszaladt hozzá.
– Segíthetek? – kérdezte és a zsonglőr felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, még a tányér sem törött össze. Sajnálom, hogy bolondot csináltam magamból, de ennyi szépség láttán kicsit megzavarodtam.
– A lovamért jöttem … – válaszolta elpirulva a hölgy.
– Ah, a tiéd? Biztosan egy bajkeverő! Elég nyugtalan jószág. Sok kört futott itt, fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott. Talán nehezen kezelhető, néha megszökik és kárt csinál, s emiatt gyakran nehezen alszol, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.
A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott volna fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele? Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba. Ez az ő lova és ez az ő csatája lesz, amit meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat, és sikerülni fog neki. Arra gondolt, talán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál.
Odalépett hozzá és köszönetképpen adott egy puszit a homlokára.
– Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül? – kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.
– Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam! – válaszolta a zsonglőr és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpördítette a karikákat a lábán, a karján, és boldog örömben folytatta a hegedűjátékot, melynek hangjai elkísérték a fekete lovat és gazdáját egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.

Gyakran az élet leckéi, amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakba rejtőznek.