Apám dühös lett

Ez a történet sok szempontból az ;őskorban; játszódik. A gyermekkoromat aposztrofálom ilyetén. A Holt-tisza mellett nőttem fel. A kertünk előtt egy árvízvédelmi célokat is szolgáló töltésen futott a ;műút;. Mögötte egy erdősáv és a szandai rét, akkor még árterületnek is minősült ha a Tisza május közepén nekilódult cipelni a Kárpátokban lehullott havak olvadását. Remek terep volt nekem és barátaimnak úgy tíz-tizenkét éves korunkban. Az erdő lövészárkaiban a második világháborúból itt maradt töltényekből gyüjtöttünk puskaport és bizony csináltunk ;tüzijátékot;. Csoda, hogy mindannyian teljes kéz-láb-és-ujjszámmal nőttünk fel. A szandai rét akkor még a sportrepülésé volt teljesen, illetve a Kilián laktanya sorkatonái gyakorolták ott a lebegést a levegőben ejtőernyővel. Mi nagyon otthon voltunk, sokszor repültünk bizony. Kedveltek minket kölyköket. Amíg a rét használható volt sok időt töltöttünk ott. A zöldár után pedig jött a ;tapogató; halászat. Egy csuka harapását most is őrzöm az egyik ujjamon. No de most nem erről akarok szólni.

Apámról szól a történet. Aki hallgatag, megfontolt ember volt. soha nem láttam dühösnek, illetve egyszer igen, akkor nagyon-nagyon. Erről szól ez az emlékezés.

Szolnok város Kertvárosi részén laktunk, ahol ma a telekárak vetekednek a belvárosi lakás árakkal. A város legszebb része.
Maga a város majd két kilométerre volt. Már elsős koromban egyedül jártam be busszal a Sipos-téri általános iskolába (Tabáni műegyetem). Hát azok a buszok furcsák voltak. Ezerkilencszáz egynéhányban gyártott ősjárművek, vagy éppen Csepel teherautók platójára épített kalyibák. De legalább jártak. Tilos volt más járműre szállnom, de miért pont ebben fogadtam volna szót? A buszmegállóban állva bizony ;stoppoltam;. Akkor még alig volt forgalom. Néhány teherautó, pár régi-régi személykocsi, időnként egy-egy fekete Volga (apám mindig köpött egyet ha ilyet látot – miért vajon?), és hát szekerek. A beszolgáltatás után megmaradt terményt vitték a kereskedőkhöz vagy éppen valami szezonális gyümölcsöt a piacra.
Mindegy volt ki vett fel, én élveztem az utazást. Sokszor Csepel, Danúvia, Pannonia és még a fene tudja milyen márkájú motorokon kapaszkodtam a vezető derekába.

A szekér külön műfaj volt. Reggel időre kellett menni, de délután már – a napközi után – volt idő kicsit ;lassan; hazaérni. A jó időkben elindultam bizony gyalog. Néha ;Zatopeket, vagy Iharost; játszottam és végig futottam az utat. Akkor még ment az is. Máskor csak bóklászoltam, vagy éppen egy-egy szekérre kéredzkedtem fel. Sokszor nem is szóltam csak a saroglyába felkapaszkodtam, köszöntem – a paraszt megbökte a kalapja szélét (mindig viseltek kalapot) és poroszkáltam hazafelé.
Egy ilyen alkalommal a bakon ülő zsíros paraszt sandán méregetett. Rossz érzésem volt. Tudjátok olyan tipus volt aki szalonnát eszik szalonnával, több benne a pálinka mint a víz és seggbuta. Mellette rosszindulatú, okoskodó és gonosz.

Mire ezt felmértem, már megvolt a baj. Felállt a bakon és kezében lévő ostorral elkezdett csépelni. Éreztem, hogy a bőröm hasítja a metszett szíj és vér ízét éreztem a szétszakadt szám szélén.
Holtra ijedve ugrottam le a szekérről, de a lábam beleakadt a lőcsbe és bizony szekér jó pár méteren keresztül vonszolt magával, a paraszt pedig szorgalmasan csépelt.

És ekkor jött Apám. Biciglivel járt a Cukorgyárba dolgozni és pont akkor tartott már haza. Hát én még életemben nem láttam így tekerni. Elmehetett volna az akkor divatos háztömbök körüli bicigliversenyekre, nem lett volna esélytelen.
A szekér mellé érve a járgányt a nyúlgátra dobta és ugrott is a bakra. Egy mozdulattal a betonra vágta a parasztot. Apám szikár, szívós ember volt. Nem hittem volna, hogy ilyen erő van benne. Ott ütötte, rúgta a parasztot ahol érte. Az halálfélemben vinnyogott és könyörgött, hogy engedje el. Apám nem állt le. A paraszt már láthatóan összepisálta magát és sírt, jajgatott.
Apám is megelégelte a leckéztetést. Felnyalábolta a parasztot, feldobta a szekérre, rávágott az egyik ló farára, mire a lovak meglódultak. Tudták azok az utat hazáig, nem kellett a gyeplőt igazítani. Kocsmából, piacról, más földjéről való lopásokból mindig hazataláltak.

Apám megtörölte az arcom a nagy kockás zsebkendőjébe, felültetett maga elé a vázra és csak annyit mondott:

– Veled otthon számolok.

De nem lett semmi baj. Elmondtam őszintén mi történt és csak annyit kért (parancsolt), hogy máskor ha felkéredszkedek azt tényleg tegyem meg és engedély nélkül ne kapaszkodjak fel.

Megígértem, és sokszor be is tartottam.