Mónika

Mónika egy gazos udvarban élt
Valahol a Maros mentén, nem a rengeteg havasban, hanem a városi zsúfoltság kellős közepén, a Főtértől nem messze, egy gazos udvar mélyén élt, éldegélt Mónika. Nem volt már fiatal, mondhatnám úgy is, hogy rég elhullatta a csikófogait. De nem panaszkodott a sorsára – szeretet vette körül, becézték, simogatták, meg-megveregették az oldalát, s néha megmosdatták, megtörölgették. Nagymami is szerette, s mondta, köszöni neki, hogy olyan gyakran elviszi hozzá a gyermekeit, unokáit.
Ő is szeretett itt lenni a jó emberek között, de legjobban száguldozni szeretett. Száguldani a város egyenes utcáin, vagy kint a városon kívül. Az aztán az igazi! Fütyöl a szél, suhannak az út menti fák, villanyoszlopok, tanyák. Gyönyörűség!
Szerette az útszéli megállásokat is, azoknál a kicsit mocskos, de kedves parkolóhelyeknél, ahol a kukák mellett ugyan halomban áll a szemét, a hulladék, de a kőasztaloknál lehet falatozni, termoszból kávét inni. Aztán száguldani tovább.
Szerette a kanyargós szerpentineket, ahogy egyre feljebb és feljebb viszik az utasembereket a hegyek szédítő magasságába, hogy aztán a másik oldalon visszavezessenek éppen olyan nyaktörő kanyarokkal a völgybe.
A havas teleket is szerette, mikor puha frissen hullott hó borítja a tájat, s a domboldalak szikráznak a napfényben, s idesejlenek a hótól roskadozó, öreg fenyők, vagy amikor a reggeli dér csipke díszbe öltözteti az út menti fákat.
Csak a latyakos, esős napokat nem kedvelte, mikor mindent beszennyezett a sár, de ezt is elviselte türelemmel, mivel tudta jól, hogy az esős napokat mindig napsütés követi.
Egyszerre, a házból kiszaladó gyerekek zsibongása ébresztette fel álmodozásából. Hárman jöttek vedrekkel, kefével felszerelkezve. Egyikük langyos szappanos vizet löttyintett rá.
– Jó reggelt, Mónika! – köszöntötte vidáman – Na, hogy aludtál?
Nem haragudott meg, hogy leöntötték, sőt örömmel fogadta. Tudta, ilyenkor mindig valamilyen, kellem út vár rá, és általa a családra. Már előre érezte a surrogó robogást, az elsuhanó szelet, a változó tájat.
– Ma megyünk nagymamihoz ünnepet köszönteni! – mondta egy másik – Tudod, nagymami, mennyire örül nekünk, ha meglátogatjuk, s ilyenkor mi is olyan boldogok vagyunk!
És elkezdték tisztára mosni a kis piros bogárhátút, a kedves Mónikát.
– Nézd, apa, hogy mosolyog! – kiáltotta a legkisebb gyerek az éppen kilépő férfi felé – Ő is örül, hogy újra szép tiszta és hogy megyünk a nagymamihoz!
Mónika pedig boldog volt ennyi kedvességtől, már amennyire boldog lehet egy kis, piros, bogárhátú VW.