A HÁZAK SORSA

A HÁZAK SORSA
Apróságok a régmúltból

Talán el se hiszik ma már, mik történtek a lakóházakkal az 1950-es években. Legkedvesebb albérleti otthonom története a következő:
A nagy kaputól balra, ha szemben álltunk az épülettel egy család lakott, egy házaspár 3 gyerekkel. Jobbra a kapuhoz közel eső szobában szoktak lakni albérlő lányok, ebben az évben mi laktunk Katival. A másik szobában a tulajdonosok. Az előszobából nyílt a fürdőszoba a szobájuk mellett, a konyha fele egy kis összekötő folyosó, innen kapott világítást egy kis sötét szoba. Ebben legtöbbször a vizsgáikat ismétlő egyetemisták laktak egy rokon fiúval, R. Tiborral. Úgy gondoltam, később esetleg jó lesz nekem ez is albérletben. De ez csak gondolat maradt. Mikor a nyári szünet után itt megjelentem az érdeklődés miatt, teljesen megváltozott képet találtam. A ház bal oldalából kiköltöztették a családot, a nagymamával együtt 6 személyt abba az egy szobába, amelyikben előzőleg mi voltunk Katival. A másik szobát meghagyták a tulajdonosoknak. A sötét szobába az újonnan kinevezett állomásfőnököt költöztették, én nem találkoztam velük.
A ház bal oldalába a kiköltöztetett tulajdonosok helyére egy rendőr család került az utcai oldalra, az udvarit a rokon kapta meg, aki közben megnősült. Hát én már ide nem fértem volna el. De ekkor még volt hova hazamennem az anyámék saját házába. 1953-ig. Mert akkor az derült ki, hogy már nekünk sincs házunk, lakásunk se, sehol.
1955-ben meg akartam látogatni a barátnőmet Csornán, akik szintén egy kis vendégszobában nyomorogtak gyerekkel. Meghívólevelet kellett küldeniük számunkra, amit a vonaton ellenőrző rendőröknek be kellett mutatni.
1960-ban ide, ahol később laktunk, szeretett volna a nagynéném eljönni pár napra, hogy segítsen a gyerekek körüli teendőkben. De 2 napnál tovább csak akkor maradhatott, ha engedélyezte az u. n. tömbmegbízott, Szerencsére jóindulatú személy volt, nem igazi elvtárs de azzal nem sérthettem meg, hogy hölgynek nevezzem. Engedélyezte a nagynéném pár napos látogatását.
1970-ben már nagyon szerettünk volna egy nagyobb lakást, amelyikben mindannyian elférünk a gyerekeinkkel. Pénzünk csak akkor lett volna rá, ha azt eladjuk, amiben lakunk. Igen, de az akkor úgy számított volna, hogy 2 lakásunk van, az meg nem lehetett volna, csak ha elválunk. Ezt többen meg is tették, másképpen nem boldogultak volna, mi erre nem voltunk hajlandók. Ki kellett várni egy másik alkalmat, amit meg lehetett oldani. Nyugdíjas korunkra lett egy olyan lakásunk, ami kettőnk számára már nagy, de legalább az unokákat bármikor vendégül láthattuk, elfértek benne. Csak hát közben eltelt az élet. Ma ketten barangolunk benne a megfelelő helyiségekbe az urammal, kerettel csonttörés után, ő meg vakon. De legalább látott még belőle annyit hogy el tud igazodni benne. Régi kabai házunkat meg már le is bontották idegenek, akik benne laktak, csak úgy ajándékképen a sorstól. De lehet, hogy nem is sorsnak kellene nevezni, hanem valami hivatalnak.

“A HÁZAK SORSA” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Magdolna!

    Kegyetlen világ volt, kinek volt háza, lakása egykor, örülhetett ha egy kuckóban meghuzhatta magát, nem Hortobágyon, ha a “sors”úgy akarta, elvett mindent, annak adta kinek akarta.
    Megértéssel olvastam írásodat.
    Szeretettel,Magdi

  2. Igen, kedves Kitti! Ne csodálkozz, ha nehéz szívvel gondolok vissza mindenre. Örömöm abban van most, hogy talán az unokáim nem így fognak élni. Éppen most kaptam Tőlük egy gyönyörű vörös rózsacsokrot a gépen a saját kertjükből. Remélem ezt a sok felvehető kölcsönt vissza tudják majd fizetni baj nélkül. Magdolna

  3. Istenem, Magdolna, ez rémes! Micsoda világ!

Szólj hozzá!