Cím nélkül

A rosszul öltözött, idős férfi – talán hajléktalan – az orvosi rendelő ajtaja előtt feküdt, a földön. A háziorvos, akihez én is igyekeztem, ott állt mellette, telefonált. Néha lehajolt hozzá, aztán tovább beszélt a telefonba. A mentősök rövid időn belül megérkeztek, nekiláttak újraéleszteni.
Pár méternyi távolságra álltak az emberek, akiknek dolguk lett volna a rendelőben, de várniuk kellett, amíg rendeződik a helyzet és a járókelők, akik véletlenül éppen arra jártak. Kíváncsian nézték-várták, mi lesz? Soha nem láttam újraélesztési kísérletet és – mert voltam hasonló helyzetben, de magamat nem láthattam akkor – most megbűvölve néztem, szemérmetlenül bámultam, mit csinálnak a mentőápolók egy rongybaba-szerű emberi testtel, hogy visszavarázsolják belé az életet.
Utáltam magam, amiért így bámulok, mégis néztem!
Sokáig tartott, mire az idős ember életjelet adott. Akkor felgyorsultak az események, infúziót kötöttek be, hordágyra tették, rögzítették és már vitték is.
A látottak felidézték azt a régi esetet, aminek elszenvedője voltam.
1985-öt írtunk. Nagy tél volt, január eleje, pár nap múlva töltöttem volna a harmincat. Várandós voltam, a terhesség első hónapjaiban. Éjjel arra ébredtem, nagyon görcsöl a hasam, kimentem a fördőbe. Ennyire emlékszem a való világból. A többi, amit akkor átéltem, … egy másfajta valóság volt. Nem tudom, minek nevezhetném.
Fent repültem, mint reptetett sárkány, a zsineget is láttam, ami lent a földön, virágos mezőn hanyatt fekvő nőhöz volt kötve, aki szintén én voltam. A következő képben talpon álltam, rövidre nyírt, fűvel benőtt területen, előttem dombok, völgyek vonulatai. Más semmi és senki, közel és távol, mégis éreztem egy jelenlétet, ami boldog megnyugvással töltött el. Az égen láttam a napot. Fagyott fénye volt. A következő: vadvirágos rét, ragyogó napfény, a virágok ezer színe és illata, nevettem. Aztán, valami durván rángatni, rázni kezdett. Annyit fogtam fel, gyönyörű álmot látok, amiből fel akarnak ébreszteni. Tiltakoztam, nem akartam felébredni! “Miért nem hagynak már békén?” – gondoltam – de a kényszer hatására kinyitottam a szemem.
(Sokáig nem jöttem ki a fürdőszobából, a párom valamikor kijött éjjel, megnézni mit csinálok. Alélt voltam, amikor rám talált. Kihúzott onnan, a közelebbi kisszobába, a szőnyegre. Ott próbált újraéleszteni.)
Magamhoz tértem a szőnyegen, égett a villany, a párom arcát láttam magam fölött, kivörösödve zihált. Felültetett, a hátam a fotelnek támasztotta. A földön ülve maradtam,nem emlékeztem mi történt. Erősen véreztem. Ő átrohant a szomszédba, a barátjával ketten összepakoltak, hiányos öltözékben, éppen csak kabáttal, lecipeltek a negyedik emeletről. Közben hol magamnál voltam, hol nem. Bevittek a kórházba autóval, megküzdve az utcákon feltorlódott hóval, ami este óta folyamatosan esett. Hajnali négy óra volt.
Nem hívtak és nem vártak mentőre, valószínűleg ez mentette meg az életemet. Az ijedtség elégséges adrenalint pumpált az agyukba, hogy a több szempontból lehetetlen helyzetben a jó megoldást megtalálják és véghez is vigyék.
Reggel volt, a kórházi ágyon feküdtem, megmentve immár a soron következő küzdelmeknek, örömöknek és fájdalmaknak, kudarcoknak és győzelmeknek: az életnek.
Az orvos, aki hajnalban átvett, mint sürgős esetet, a két, halálra-vált férfitől és megműtött, ott állt a kórterem ajtajában és engem nézett. Az ügyelete letelt, hazaindult. Szemügyre vett, – szó szerint! – a szemembe nézve, komolyan, sokatmondóan. Nem szólt egy szót sem, intett felém és ment. Akkor értettem meg, hogy kevésen múlott! Az élet törékeny!
Ott töltöttem be a harmincadik évemet. Nem volt torta és ünneplés, de éltem! Két napra rá hazamehettem a kórházból. Két kisfiú várt, félelemmel telten, mert nem értették, hova tűntem pár nappal azelőtt. Az apjuk által adott magyarázatot nem fogadták el. Szoros lelki kapcsolatban éltünk egymással, érezték, hogy baj történt. Évekig tartott, – más-más okból – míg kihevertük azt a sokkot. Azért nincs címe a történetnek, mert túl sok címe lehetne! És egyik sem lenne jó!

“Cím nélkül” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Margit!
    Jó dolog írásban megörökíteni az ilyen emlékeket, mégha volt is bennük fájdalom. Talán segít az írás nemcsak annak, aki írja, de olyanoknak is, akik olvassák.
    Szeretettel gratulálok:
    Márta

  2. Kedves Margit!
    Nagy érdeklődéssel olvastam elgondolkoztató írásod írásod és aggódtam közben. Igen, Te odaát jártál, de még dolgod van itt a Földön, ezért nem marasztaltak. DE JÓ! Fő, hogy meggyógyultál.
    Szeretettel gratulálok és sok boldogságot kívánok: Viola (f)(f)(f)

  3. "…vadvirágos rét, ragyogó napfény, a virágok ezer színe és illata, nevettem"…

    Ezt én is átéltem már egyszer.

  4. Kedves Margit!

    Valóban nehéz lenne szomorú, visszaemlékező történetedhez címet adni. Nagy szerencse, hogy férjed és barátja a helyzet magaslatán állt, és életben maradtál, hiszen nagyon fiatal voltál, és gyerekeidnek, családodnak nagy szüksége volt Rád!

    Sok szeretettel olvastalak. Magdi (f)

Szólj hozzá!