Az utazó

Az utazó

– Elfáradtam, Mémé!
Kiss a fűre tett hintaszéken hintázott. Szemben, a fákkal elhatárolt kis kertben egy faszéken ülő idős hölgy preparált egy csodálatos tortát.
Aprónak tűnő hatalmas gépek művelték a távolban a földet. Zajuk összeolvadt a bogarak és méhek döngicsélésével.
– Fiatal vagy még! – Fakanállal kavarta a krémet és fejét egy pillanatig felemelve nézte a hintázó férfit.
– Valóban ezt hiszed? – Nem mozdult többé és mélyen ülő szemeiben Mémé, mint-ha mosolyt látna mozdulatlan arcán.
– Hány éves vagy? – kérdezte figyelmét munkájára összpontosítva.
– Nem fogod elhinni, – válaszolta Kiss. – Kétszer olyan idős, mint te!
– Elfelejted a korom? Már nyolcvan éves vagyok!
– Jól tudom, de én majdnem kétszer vagyok idősebb, mint te, mert két hét múlva ünnepelem 156. születésnapomat.
Nem nagyanyja volt Mémé. Vagy tíz éve ismerkedtek meg közös barátoknál mikor nyaralt, és olyan kedvesnek találta, hogy rendszeresen meglátogatta néhány napig két út között.
Valóban megszerette. Olyan volt, mint egy igazi nagyi. Valódi nagyanyját már ré-gen elveszítette mikor még kisfiú volt, és csak hófehér hajára emlékezett és Mémé fejét is dér takarta. Régóta eltűnt nagyijára emlékeztette és tisztelettel és szeretettel Mémének hívta.
– Butaságot mondasz! Nem vagy még 50 éves sem – mondta a krémet kavarva.
– Igazad van egy bizonyos fokig – válaszolt és újra hintázott a méltóságteljesen el-vonuló felhőket nézve.
– Hogy pontos legyek, öregedésem processzusa megszűnt 54. születésnapom al-kalmával. Több mint száz éve ennek!
Mémé fakanalát letéve fordult Kiss felé.
– Igaz, amit mondasz?
– Igy igaz. 156 éve élek. Dédapád lehetnék!
– És ez hogyan lehetséges?
– Alfa vagyok. Nálunk, ahonnan jövök, képesek vagyunk megállítani az öregedést. Természetesen a hanyatlás folyamata folytatódik, de nagyon lassan, majdnem látha-tatlanul. A betegségek genetikusan megszűnnek és orvosaink képesek testrészeinket kijavítani, ha baleset áldozatai vagyunk. Már több minden megváltozott bennem, nem vagyok száz százalékig az eredeti Kiss.
– És hány évig élsz majd?
– Sok-sok év van még előttem. Végső elmenetelem alkalmával egy másik Kiss, pon-tosan olyan, mint én vagyok, kezdi majd életét. Klóné az öregedés lassítási pillanatá-ban. Emlékeim és ismereteim átteszik majd mikor időm elérkezett, de ez még messze van.
– Hallottam már, vagy olvastam, nem tudom biztosan, hogy tőlünk különböző em-berek léteznek valahol – mondta Mémé, folytatva a krém kavarását. – Alig néhány fehér hajszált látok fekete hajadban. Valóban nehezen hihető, hogy idősebb vagy nálam. És Mémének mersz hívni! – Mosolya cáfolta szavai komolyságát.
– Így van, merem – mosolyodott el Kiss. –Számomra mindég Mémé maradsz.
– És valóban olyan fáradt vagy mint mondod?
– Igen.
– Várj egy kicsit – és nehézkesen felállt. – A tortát kell befejezni. Mindjárt vissza-jövök.
Egyedül a kertben újra a vándorló felhőket nézte hagyva gondolatait vagabonder. Boldog volt a hintaszéken a természet ölében hallgatva a bogarak döngicsélését és a távoli gépek zaját. Ez a bolygó kellemes volt. Szülőföldjére emlékeztette arról nem beszélve, hogy valóban szerette az idős hölgyet. Távoli, majd elfelejtett emlékek merültek fel megállíthatatlanul. Fiatalkori emlékek nyomai. A fáradtságra is gondolt.
– Tudod, ez nem csak fizikai fáradtság! – Szemeit lehunyva beszélt arcát a nap felé fordítva, Mémé visszatérte után.
– Mondhatnám, hogy a lélek fáradtsága. Elegem van utazni. Az utak, az állandó helyváltozás. Heteken keresztül bezárva egy szardiniás dobozban. Nézni a szürkesé-get mikor a féregjáratban vagyok, ami a galaktika végtelen távolságait köti össze.
– Miért utazol? – volt a kérdés.
– Újabb planétákat találni. Rengeteg van. Képtelenség mindet megismerni, és van szép és borzalmas.
Miközben Kiss beszélt, Mémé egy kis terítőt horgolt gyors és precíz mozdulatok-kal. Időnként ránézett kérdezve valamit, munkáját folytatva.
– Mikor intelligenciával találkozunk, mindég ellenségek! Érkezésem ellentétben van hiteikkel. Ha nagyon primitívek még, égből leszálló istennek képzelnek. Ha bi-zonyos mértékű ismereteik vannak, akkor nem isten, hanem ellenség vagyok és meg-próbálnak megsemmisíteni. A legrosszabb planétákon humanoidok élnek, másutt csak állatok vannak. Elképzelhetetlen változatosság. Egyesek vérengző vadságát elképzelhetetlen formák rejtik.
– Nem tudod elképzelni milyen élőlényeket ismerek és találok. Azelőtt azt képzel-tük, hogy az élet csak bizonyos körülmények és feltételek között valósulhat meg földi körülmények között. Most meg mindenütt találunk életet. Levegő nélkül halálos gázokban, végtelen hidegben vagy pokoli melegben, mindenütt van élet! Élet kereső vagyok. A már ismert planétákon, vagy amit felfedezek, egy erőmező véd minden támadás ellen.
Mémé munkáját folytatva csak időnként nézett fel, majd hirtelen ölébe tette horgo-lását.
– Az Alfák örökké élnek?
Kiss meglepődve elnevette magát.
– Nem, látom, hogy nem érted, Mémé! Nincs örök életünk. Semmi nem örök. Ha akarod, összenyomjuk az időt, de nem állítjuk meg. Öregszem persze, de lassan. Mondhatom, hogy minden betegség eltűnt és a genetikus hibákat, mint a baleseteket kijavítjuk, mint már mondam.
– És amikor valóban megöregedsz?
– Soha nem változom meg. Az Alfák láthatóan nem öregszenek meg.
– Azt mondtad…
– Várj, megmagyarázom. Csak egyetlen gyógyíthatatlan betegségünk van, a lélek, az energia fáradtsága. Egyszer a kutatóvágy, a kíváncsiság eltűnik. Mindnyájan biz-tosak vagyunk abban, hogy egy szép napon találok valamit, egy valóban újat. Valami, amit nem tudunk elképzelni! Ez az újdonságra válás volt nem régen a motor, a ka-landvágy. Utaztam annak ellenére, hogy attól féltem, hogy valami, vagy valaki áldo-zata leszek az erőmező ellenére. Mindennél erősebb volt a kíváncsiság. Egyre mesz-szebb mentem. A galaktika határáig. Képzeld el, százezer fényév! Elképzelhetetlen távolságok az ismeretlen féregjáratban. Időnként más utazók útját követtem, de sok-szor én kutattam fel ismeretlen járatokat.
– Hogy mondjam? Hosszúnak tűnik az idő. Az út. Napok és hetek. Oda-vissza több hónap, és visszatérted után azt veszed észre, hogy távolléted csak néhány percig tartott. Ez az idő paradoxonja. Ezek a féregjáratok láthatóan semlegesítik az időt. Igen, kíváncsi voltam, de most egyre kevésbé. Megfertőzött a lelkek betegsége.
Lehunyt szemű nap felé fordított fejét nézte Mémé. Furcsa mosolyt látott arcán.
– A betegség végén meghaltok, ugye?
– Természetesen. – Tekintetét az öregasszonyra szegezte.
– Nem kell félni. Nem most, nem mindjárt. Csak a betegség kezdetén vagyok. Előbb még egy hosszú felfedezőútra megyek egy másik galaxis felé. Androméda. Felizgat a gondolat. Még egy nagy adag kíváncsiság van bennem, de tudom jól, hogy utána…
– Megmondanád, hogyan végződik az élet, ha ez nem titok? – kérdezte Mémé leté-ve a horgolást. Kiss szavai lebilincselték.
– Mindent jól megszerveztünk. Én választom a pillanatot. Egy teremben feküdve láthatatlan kapcsolat fűz egy másik teremben fekvő klónomhoz, hogy megkapja em-lékeim és ismereteim lényegét, miközben én nézem múltam képeit. Esetleg rég elfej-tett örömök és emlékek jönnek elő agyamból miközben hallgatom a zenét, amit szere-tek.
Néhány pillanatnyi csend után hozzátette.
– Nem sokáig tart. Egy negyedóra talán. Elalszom észrevétlenül látva a távoli Na-pokat eltűnni egy ismeretlen óceán hullámaiban. Mikor álmom átváltozik valamivé, amit nemlétezésnek hívunk, Kiss, a másik én, felkel folytatni életem.
*
Vacsora közben elmesélte néhány kalandját. Mémé figyelmesen hallgatta és időn-ként jó kérdéseket tett fel.
Kiss megmagyarázta, hogy űrhajójával abszolút szimbiózisban van. Neuronjai az űrhajó neuronjaival vegyülnek abban a pillanatban mikor a gubó lassan magába zárja az indulás elött. A féregjáratban fizikai fájdalmat érez. Borzalmas feszültséget, amit az anyag érez mikor kapcsolatba lép az anyagtalannal.
– A féregjárat, az micsoda? – kérdezte az öregasszony.
– Nem tudom – válaszolta. – Nem tudjuk pontosan és valószínűleg soha nem talá-lunk választ erre a kérdésre. Véletlenül jöttünk rá hála egy régi kvantumelméletnek. Századok óta ismerjük. Mióta elkészült az első asztromentális űrhajó. A hajtóerő, az asztromentális helyváltozás nem más, mint az emberi szellem és az anyag egyesülése. A gubóban anyaggá változom, tiszta energia, élem és érzem nukleáris kapcsolatunkat, a különböző erőket, és használom és vezetem őket. Az első utazási kísérletek alkal-mával találtuk a féregjáratokat. Kezdetben azt hittük, hogy mesterséges alagutakban vagyunk, amiket nagyon régen ismeretlen, felsőbbrendű intelligenciák alkottak időt-len utazásokra. Mert ezekben az alagutakban az idő nem létezik, vagy annyira lelas-sul, hogy évezredek néhány másodpercnek tűnnek számunkra.
Segítette leszedni az asztalt mielőtt újból kimentek a langyos éjbe. A galaxis Nyilas karjában az Ultima rendszer, ahol voltak, valóban a galaxis utolsó pontja volt. Fejük felett a Tejút kísértetiesen sápadt fénye ellentétben volt az ég másik koromsötét felé-vel.
Ultima holdjai még nem keltek fel nyugaton, ahol az éjszakában láthatatlan hegyek határolták a síkot. A keleti láthatáron, ahol az ég mély sötét volt, Kiss felfedezett egy gyenge fényt.
– Oh, nézd Mémé! Androméda – és a tejszínű foltra mutatott. – Vedd fel a szem-üveged. Ez az. Most látod? Ott, ahol minden sötét és nincs semmi más.
– Te oda akarsz menni?
– Remélem. Soha semmi nem biztos. Nincs út útjelző táblákkal. Mikor kutatóútra megyünk, annyi útelágazás van. Soha nem tudni hová érünk. Egyszer, egy energia zuhatagba értem, egy olvasztó kemencébe, egy szupernova robbanásába. Üvöltöttem a fájdalomtól, mert energiám mintha a bőröm lenne, cafatokban szakadt rólam, és csak annyi erőm maradt, hogy visszaforduljak lépteim nyomán. Borzalmas volt. Ha tudnád, hogy mennyi utazó tűnik el nyomtalanul a robbanó novák energiájában, vagy egy mindent magába szívó fekete lyukban!
– Nem tudjátok elkerülni ezeket a baleseteket?
Hangja gyenge volt és remegett. Körülöttük láthatatlan bogarak énekeltek kelle-messé téve a kora estét. A nyugati hegyek fölött felkelt a legkisebb, sápadt fényű hold. Miközben a kicsi vágtatott az égen, megjelent a nagy, hogy méltóságteljesen és lassan menjen át fölöttük.

– Nem nagyon – válaszolt Kiss. – Mikor elhagyjuk az alagutat, materializálódunk egy bizonyos távolságban a célunktól. Néhány óra fénytávolságban. Igy csodálhatjuk célunkat a normális űrben. Ez a biztonságos átváltozás. Semmi probléma. Mikor az ismeretlenbe megyünk új utakon, egy fekete lyukra vagy robbanó novára bukkanva, a néhány órás fénytávolság elégtelen. Egy forrásban lévő fazékban találja magát az utazó, amit még az ördög is elkerülne.
Feje a hintaszék támláján pihent és a csend elbódította mindkettőjüket miközben átélte távoli emlékeit. Érzékeny hallása felfogta egy éjjeli madár cikázó repülését. Vadászik, gondolta.
– Mindég arról álmodtam, hogy mindenütt vagyok. Egyidőben. Most itt vagyok. Ebben a pillanatban Ultima másik felén egy vonat indul. Capella háromon, egy űrha-jó. Valahol másutt egy hajó az óceánon. Ugyanabban a pillanatban ezer és milliárd mozdulat és esemény. Mindez egyidőben. Mindég arra vágytam, hogy éljem ezt a párhuzamosságot. Látni és élni egyidőben minden eseményt. És ez képtelenség.
– Miért nem maradsz itt? – kérdezte Mémé. – Ha fáradt vagy, itt az ideje megpihen-ni. Itt Ultimán nem rossz az élet.
– Sajnos, ez képtelenség!
Mémé nem válaszolt megpróbálva megérteni, miközben Kiss élvezte a csendet és a pislogó csillagokat nézte. A második hold, a nagy nővér már a zeniten volt, miközben a kicsi a keleti látóhatár felé vágtatott.
– Tudnod kell, még ha valóban idősebb vagy nálam, mint mondod, mégis unokám-nak tekintelek. Igy van ez, mit csináljak? Itt maradhatnál és őrizhetnéd a házat elme-netelem után. Nem változtam meg genetikusan, mint te. És nem vagyok jó egészség-ben…
Ismét hallotta a hintaszék nyikorgását. A holdak miatt sok volt a fény. Androméda, a kicsi tejfehér folt, amit tekintetével keresett, láthatatlan volt.
– Értesz engem? – kezdte újra. – Pihenj, ha fáradt vagy. Ha holnap, vagy azután út-nak indulsz, nem látlak többé. Ez biztos.
Kiss hallgatta az éj zajait, nézte a holdakat és útjaira gondolt. Minden olyan messze és valótlannak tűnt! Az eltöltött napok Ultimán, Mémé nyugtató jelenléte, mindez valóság volt. Androméda? Valójában már nem kívánt odamenni. Végeredményben, mindég majdnem minden ugyanaz, hasonló. Minden ismétlődött. Ezért volt levert.
Ultima jelentette az újdonságot. A kis ház, a természet, Mémé remegő hangja és éte-lei, ez volt a különbség. És az ő fáradtsága. Nem akart megmozdulni. Várni akart. Szemlélni és várni.
Úgy érezte, hogy Mémé megértette, hogy sehová nem akart menni. Misztikumát és varázsát elveszítette az ismeretlen.
– Ma egy tortát készítettél. Szeretném, hogy újból csinálj majd a jövő héten és még később talán. Gondolod, hogy ez lehetséges? – kérdezte.
Mémé lélegzetét visszatartotta egy pillanatig és a hintaszéket hallgatta. Mintha Kiss nem akarná többé abbahagyni.

***

“Az utazó” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Fantasztikus!
    Fantasztikus mélységek és magasságok, amiket átérezhetünk ebben az írásban!
    Szívesen olvasnék olyan további írásokat, amelyek egy-egy itt megfogalmazott értéket részleteiben is bemutatnak. Például a vágyott bolygóról…
    Köszönettel a szép élményért:
    Judit

Szólj hozzá!