Karácsonyi mese

Oleg az öreg bohóc benn ült lakókocsijában, mely valaha jobb időket is látott, azonban mára már kissé viseltesnek és idejét múltnak látszott. Sok éve már, hogy a felesége meghalt, azóta egyre nehezebbek számára az ünnep előtti napok. Már nem díszíti fel a lakókocsiját, nincs karácsonyfája, gyertyalángok sem világítanak, angyali csengők sem szólnak és nem vár vendéget már nagyon rég óta. Egyetlen fia volt csupán, aki híres hegedűművész lett, járja a világot, ahogy ő is. Oleg egy lepukkant lakókocsiban, fia Igor magángéppel, limuzinnal és sofőrrel. Hát csak ennyiben különbözött apa és fia „vándorélete”.

Oleg számára a karácsony is ugyan olyan nap volt, mint többi. Nem gyűlölte, de nem is talált semmi okot arra, hogy ünnepeljen. Üldögélt az ablaknál, kezében egy ütött-kopott üres hegedűtokot tartott és nézte a havazást. Szemeit gyönyörködtette, lelkét megnyugtatta ez a csillogó fehér hideg csendesség. Gondolataiban merülve hosszasan töprengett eddigi életén.

Amióta az eszét tudta, mindig is a cirkusz volt az otthona. Beleszületett ebbe a különleges és csillogó világba. Mindenhez értett egy kicsit. Tudott bánni az állatokkal, ügyes légtornász volt, egy-két bűvésztrükköt is ismert. Azonban amit a legjobban tudott az mégis csak az a dolog volta, amit örökségül kapott apjától: a tehetség, hogy kiválóan tudott hegedülni és olyan tréfákat kitalálni, melyek elűzik a bánatot és megnevetteti az embereket. Ez az Isten adta tehetség tette őt híressé, a maga kis cirkuszi világába. A plakátok is így hirdettek: …az előadást Oleg bohóc különleges és egyedülálló hegedűkoncertje zárj. Gyakran kapott ajánlatokat híres zenekaroktól, ügyvezetők keresték meg jobbnál jobb ajánlatokkal, ő azonban egyik lehetőséggel sem élt. A cirkuszban volt igazán otthon, maga ura lehetett, azt tette, amit igazán szeretett, mulattatta az embereket a saját örömére.
Igor megszületése sem változtatott ezen. Ahogy nőtt a fiú, egyre inkább világossá vált Oleg előtt, hogy fia is örökölte azt a tehetséget, melyet nemzedékek sora hordozott magában. A legjobbat akarta neki. Szerette volna, ha rendes élete van. A világ legboldogabb embere volta, mikor Igort elnyerte a szentpétervári egyetem konzervatóriumának ösztöndíját. Indulás előtti napon a cirkuszi sátorba köszöntek el a fiútól, mind a harmincnyolcan, az egész család, mert így voltak ők együtt egy „nagycsalád”. Ezen az estén vált meg Oleg, a számára oly sokat jelentő- egyik családi örökségétől- hegedűjétől, a másik örökségét a tehetséget, remélve hitte, hogy jó kezekben hagyta. A harmincnyolc-tagú családtól egy új hegedűtokot kapott útravalónak, hisz nem akárhova ment, hanem a híres neves Szentpétervárra.
Attól a naptól fogva valami megváltozott Oleg életében. Többé nem vett a kezébe semmiféle hegedűt, csak játszott a színpadon, meg-megnevettette az embereket. Múltak az évek, a cirkusz pedig vándorolt egyik-helyről a másikra, egyik-országból a másikba. Útközben gyakran látták a hirdetőtáblán Igor fiukat, merre, hol, mikor ad hangversenyt. Egyszer az öreg állatgondozó meg is jegyezte:
– Milyen nagy híresség lett a mi Igorunkból. A nagy hírességében még gondolkodni sincs ideje, nem ám hogy ránk gondolni! – fájdalmas mosoly jelent meg az arcán.
Majd egyik csapás követte a másikat a „nagycsaládban”. Oleg imádott felesége Kátya végleg elment. Egy hatalmas viharnak köszönhetően a sátor nagy része tönkrement, illetve el kellett adniuk az állataikat, hogy továbbra is talpon maradhasson a „család”. Nehéz éveket éltek, együtt voltak, kitartottak. A cirkusz maga volt az élet számukra, habár egyre nehezebb volt a talpon maradás, és útjukat számukra érthetetlen módon új idők, új szelei tépázták.
December volt, közeledett a karácsony. Az egész vidéket hó borította, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt. A kis vándorcirkusz az ünnep előtti utolsó előadására készült egy isten háta mögötti falucskában valahol a Kárpátokban. Oleg tudta, hogy ez a karácsony annyiban lesz más, mint a többi, hogy ma utoljára lép a porondra. Megöregedett, nehezére esett a nevettetés, ami mára számára már csak munka volt, csinálni kellett, hogy élni tudjon. A túlélésért dolgozott egy „nagycsaládban”.
Ilyen az élet! – gondolta Oleg és ráncos öregedő kezével, könnyes szemmel felrajzolta mosolyát, kiment a porondra, kezében egy ütött-kopott üres hegedűtokkal.
Állt a porond közepén és várt, hogy mire azt maga sem tudta. Úgy érezte ólomnehezék van a lábain, hang nem jön ki a torkán, valami fojtogató érzés kerítette hatalmába, mikor körülnézett a sátorba. Egy éles gyerekhang azt kiáltozta:
– Nézd anya, sír a bohóc, sír a bohóc! – lassan elhalkult a nézőtér, néma csend lett és mindenki a porond közepén álló bohócot nézte.
Abban a mélységes mély csöndben a Kárpátok szelei ismerős hegedűszót hoztak, közelebb és közelebb a sátorhoz és Oleghez is. Gyönyörűséges karácsonyi dallamot játszottak, melyeket annak idején Oleg is eljátszott a karácsonyi előadásokon, majd Igornak is a lakókocsiban szent este. Az öreg Oleg lelkében mély sebeket téptek fel ezek a hegedű-szelek, az emlékek sebeit.
Akkor tért csak magához, mikor az emberek elkezdtek tapsolni, kiabálni. Akkor, ott meglátta Igort, aki a karácsonyi dallamokat oly csodaszépen játszotta, hogy a déd apja is megirigyelhette volna.
A legszebb karácsonyi ajándékát kapta Oleg ott abban a Kárpátok közti kicsiny falucskában aznap este. Tudta, hogy jól döntött: családi örökségét a tehetséget és a hegedűt is jó kezekben hagyta. Igorban is megvolt az a képesség, ami apjában: meg tudta nevettetni az embereket, ezt tette most is: együtt játszottak apa és fia a „nagycsaládban” a cirkusz porondján egy még nagyobb családnak.

Hosszú, hosszú évek óta Oleg most először érezte azt, hogy a karácsonyt meg kell ünnepelnie, a lakókocsit fel kell díszítenie, karácsonyfát kell állítania és elhinnie azt, hogy szent karácsony éjjel az angyalok szállnak, örömet, boldogságot szórnak a világba.

Igor megvalósította apja álmát: megvásárolt egy nagyobb épületet Szentpéterváron, ide költözött be a „nagycsalád”, bővült nagyobbra és nagyobbra. Igor vezetésével óriási hírnévre tettek szert a cirkusz. A pénztár mellett egy vitrinben ma is látható Oleg bohóc és a hegedűje abban az ütött kopott hegedűtokban.