Az igazmondó meséje

Úgy érezte, hogy csakis áruló lehetett azon a bolondos ballagáson, amit bevállalós, vállalkozó szellemű osztálytársai találtak ki csakhogy egymást, és főként arrogáns, exhibicionista osztályfőnöküket minél hatékonyabban szórakoztathassák.
Egy idő után már nem volt annyira humoros, vicces, hogy mindenki egyedül csak az idióta hülye gyereket, vagy az osztály ügyeletes szánalmas bohócát látta benne. Eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad de ennek a szánalmas, megalázó hagyománynak egyszer és mindenkorra véget vet. Már csak az alkalmas pillanatra várt.
Szerencsére éppen kapóra jött neki, hogy az angoltanárnője kisebb munkára fogta. Papírból, és kartonokból kellett összeragasztani különböző díszeknek valókat, és azt sem igazán volt baj, ha nem sikerült, mert a kutya sem vette észre, legfeljebb a kritikus tanárszemek.
,,Nemsokára úgy is érettségit fog kapni! Mi a csudának kell akkor mindig megjátszania az idiótát, mint akinek nincs ki a négy kereke? Bár az is igaz, hogy mivel egy megfélemlített környezetből jött a gimnázium védett falai közé furcsán, és szokatlanul viselkedett.” – gondolta saját magával kapcsolatban.
Eredetileg azt sem tudhatta, hogy vajon melyik észlény fejéből pattanhatott ki a briliáns, kissé olcsó, hatásvadász  ötlet, miszerint: Az egész társaság öltözzön fel óvodáskorúak idétlen, és szánalmas gyülekezetének. Valakinek például még óriásnyalókat is sikerült szereznie. Az igazság az, hogy különösebben ez sem izgatta, sem nem érdekelte. Sokkal inkább, az, hogy Kriszti mit fog szólni hozzá, ha sehol sem látja időközben nagyon megkedvelt, hóbortos házikedvencét. Ti. ők ketten az évek során úgy kezdtek egymással viselkedni, akárcsak a titkos hősszerelmesek.
Biztos totálisan ki lesz bukva, és rendkívül dühös lesz rá, amiért nem volt hajlandó óvódás maskarába bújni, és együtt marháskodni nyolc teljes tanítási órán keresztül, miközben keresztül-kasul bejárták az osztállyal az egész iskolát.
– Tanárnő ne tessék haragudni, de meghúzhatnám magam itt, amíg ez az egész történet elcsitul? – kérdezte megilletődötten, félénken barátságos angoltanárnőjét, akit szemlátomást jócskán meglepett a szokatlan, váratlan kérés, hiszen azt gondolta, hogy mindig segítőkész, és szorgalmas tanítványa is részt vesz a bolondos ballagásban. Ennyivel – legalább is -, tartozik osztálytársainak.
– Persze, ez csak természetes! Csak nincs valami baj?! – kérdezte kíváncsian, összehúzott szemekkel.
– Inkább odabent beszélgessünk… – közölte a kamasz fiú, és azonnal belépett az ismerős mini egérlyukhoz hasonlatos szertárterembe.
– Ha nem bánod akkor lenne itt egy kis elfoglaltság! – a tanárnő máris kezébe adott kartonpapírt, és ragasztót, és a fiúnak az volt a feladata, hogy összeragassza a perforált részeket a megfelelő elemekkel, hogy csinos díszeket kapjanak majd az évzáróra. Addig is legalább elfoglalja magát! – gondolta, és nem foglalkozik, agyal azon, hogy vajon ki árult el kit?!
Időközben az osztály – akik úgy néztek ki akár csak a vidám, sugárzó, bohóckodni vágyó óvodások -, parádés jelmezekben, és maskarákba bújva vonultak végig főként azokon az osztálytermeken, ahol egykoron idejük legnagyobb részét töltötték.
Egyszer csak mindketten arra lettek figyelmesek, hogy nyílik az angol szertárterem megkopott, koszos ajtaja és egy csapat bolondozó, vigadó diák tódul be rajta ricsajozva ünnepi hacacárét csapva önmaga körül. A hitelen támadt vigasságnak aztán ideje korán vége szakadt, abban a pillanatban, hogy megpillantották elveszettnek hitt osztálytársukat, aki rendes, utcai ruhában, és bermudanadrágban üldögélt – szemlátomást rendkívül frusztrált, és feszélyezett állapotban -, és őket nézte.
Mindenkin egyenként végignézett, és a zöldszínű szemeiben egyszerre bujkált sajnálat, bocsánatkérés, és segítség, amivel csak azt szerette volna mindenkiben tudatosítani, hogy senkit nem ítél el, és hogy mindig is a barátai maradnak azok, akik most itt megjelentek.
– Kéz csókolom drága tanárnő! Azért jöttünk, hogy kicsit vigadva búcsúzzunk! – köszöntötte elrikkantva magát az egyik óvodás jelmezbe bújt vagány, kamasz diák. Ezt követte a közepes méretű szódásszifonból való, ünnepélyes locsolási ceremónia. Persze csak nagy vonalakban, és jelképesen, hogy a tanárnő kicsit érezze a ragaszkodó törődést. Miközben mindenki kántált, nevetett, és örült az osztályra kisebb szomorkás hangulat telepedett. Mindenki fejében kérdések özönvize kezdett utat törni magának. Persze mindenkit kizárólag egyetlen kérdést vezérelt, és foglalkoztatott: ,,Mit keres Soós Péter az angol szertárban, az angol tanárnővel?”
Mindenki tudta, hogy Péter halálosan bele van zúgva Krisztába, aki viszont kedvére kihasznált bárkit, ha úgy kívánta meg a helyzet. Mégis most a copfos, kislányos ruhát, és mókás, nagy lencsés szemüveget viselő, óvodásnak tűnő Kriszti szemlátomást úgy festett, mint akiben ténylegesen összetört valami. Mérgesen, neheztelően, kiábrándultan méregette jóbarátját, aki most magán érezte kutató, ítélkező pillantását, és félt a szemébe nézni, inkább másokra nézett helyette.
A kis ünnepi bolondozásnak alig tíz perc után vége volt, és már mentek is a következő terembe, miközben Péter kínzó lelkiismeretfurdalást, és égető bűntudatot élt át, hogy miért nem tudott jó fej lenni, és együtt marhulni a többiekkel, hiszen ki tudhatja, hogy a ballagás után kit hova vezérel a bizonytalan sors.
– Nem akartam velük menni! – közölte hangosan, csak úgy önmaga megnyugtatása végett. – Én… nem akartam, hogy megint cirkuszi majmot csináljanak belőlem… – nyögte ki. Érezte, hogy a Krisztával történteknek még minden bizonnyal meglesz a maguk végkifejlete a távoli időben.
– Nem szükséges, hogy mentegetőzz! Én teljesen megértem! Nem akartál szerepelni! – jelentette ki támogatón, együtt érzőn az angoltanárnő, de mivel nem lehetett becsapni pontosan tudta, hogy mit érezhet most tanítványa.
– Szerintem ez az egész érettségi vizsga nem jelent semmit! Az ember nem egy vizsgától lesz az, aki! – jelentette ki egy újabb megállapítást Péter csak azért, hogy megpróbáljon más témára terelni a beszélgetést.
– Ezt is megértem! Pontosan így gondolom én is! A lelki érettségnek is megvan a maga üteme, és fokozatai! – kezei továbbra is ragasztóztak, ollózták a karton, és egyéb színes papírokat.
– Pedig olyan jó lett volna, ha ezt a többiek is megértik… – pár könnycsepp kezdett vékony fonalként csorogni szemeiből.
– Nézd! Biztos vagyok benne, hogy az osztálytársaid is pontosan ezekkel az érzésekkel küszködnek. Most biztos azt hiszed, hogy hibáztál, vagy áruló vagy, mert becsaptad őket azért, mert nem vettél részt ebben a közös bolondozásban, de akik őszintén, és igazán megismerhettek téged az együtt eltöltött négy év alatt, azok pontosan tudják, hogy te milyen ember is vagy! – az angoltanárnő – akárcsak anyja -, mindig sikeresen elérte azt, hogy a bizalom ne sérüljön, sőt sikeresen építeni lehessen rá. Péter lehajtotta fejét. Gondolataiba mélyedt. Úgy tűnt erősen koncentrál afelett, amit a tanárnő kimondott, és még mindig borzalmasan érezheti magát, amiért ezt az egész bolondozást nem vállalta el.
– Annyira félek attól, hogy… ki kell lépnem az életbe, és nem tudom, hogy merrefelé induljak…
– Nincs ebben semmi szokatlan! A legtöbben mind átesnek ezen! Szerintem az igazán nagy kérdés most az, hogy próbáld magadban végiggondolni, hogy mit szeretnél csinálni. Vegyél a kezedbe tollat, papírt, és részletesen kezd el boncolgatni, hogyha egyszer már az irodalmat, és a humán tantárgyakat részesíted előnyben, akkor olyan pályát kellene választani, ahol ezt a két fő tárgyat részesítik előnyben.
– Pedig de jó lett volna a következő évet már a színművészetin kezdhetem… – kezdett nosztalgiázni mélabús kedvvel.
– Én nagyon büszke lennék saját magamra is, ha egyedül próbáltam volna meg a Színművészeti felvételit! Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is elfogod érni azt, ami igazán érdekel. Úgyhogy csak fel a fejjel, és ne csüggedj!
– Azt hiszem nagyon szerelmes lettem egy lányba… – felelte tétován, bizonytalanul.
– Szerintem, ha a lány is hasonlóképpen érez, akkor biztos, hogy megtaláljátok egymást!
A délelőtt legnagyobb része a színes, és kartonpapírok ollózásával, vágásával, ragasztgatásával telt el. Péter a végére már egész szépen belejött, és csak nehezen akarta abbahagyni.
– Oh, Péterkém! Azt hiszem ennyi bőségesen elég lesz! Remek munkát végeztél! – dicsérte a tanárnő. – Várj csak! – hátra ment a kis terem hátsó részébe, ahol jobbára papírok, jegyzettömbök, tollak, és ceruzák feküdtek. Kivett két határidő naplót, és néhány tollat, majd visszatért.
– Fogadd sok szeretettel ezt a kis csekélységet! Biztos vagyok benne, hogy hasznát fogod venni, és írj le mindent, amiről úgy érzed muszáj leírnod! – nyújtotta át kedvesen, barátságosan tanítványának a kis jelképes értékű ajándékot. S bár a legtöbben nem biztos, hogy határidő naplókkal, vagy tollakkal bármit is kezdhettek volna, ám egy írogató ember számára ez maga volt az elismeréshez vezető legelső építőkocka.
Dél lett, és a bolondos ballagás is a vártnál hamarabb véget ért. Az osztály hirtelen szétszéledt, vagy néhányan kisebb társaságokra bomlottak fel, és sokáig beszélgettek a gimnázium előtti kis járdaszélen.
Péter nagy örömmel köszönte meg ajándékait, melyek úgy érezte egyfajta különös útmutatások, vagy iránytűk is a felnőtt életbe vezető mezsgyén, majd elköszönt.
– Péter! Ne feledd! Hallgass mindig a szívedre, és ne hagyd senkinek, hogy elrontsák a kedved, vagy bármiben is korlátozzanak! – szinte szülői jótanács volt, ami egy életre megragadt benne.
– Igenis tanárnő! Nagyon köszönöm! Viszont látásra! – lépett ki a teremből, és később az épületből is, ahol Kriszta várta nem túl barátságos arckifejezéssel.
– Ezt meg mi az istenért kellett csinálnod??? – támadt neki ellenségesen, finom ujjaival böködni kezdte mellkasát. – Teljesen tönkretetted a bulit! A többiek meg azt gondolják rólad, hogy egy kisstílű kis szemétláda vagy, csak mert nem akartál velük hülyéskedni! Mondd meg, mire volt ez jó?! – kis híján sírva fakadt, és meglátszott, hogy rendkívül megviseli az eset.
Péter – ahogy szokta -, máris átment megértő vigasztalásba, tiszta zsebkendőt nyújtott volna át, de lány elhajította a zsebkendőt, és továbbra is mérgesen, ellenségesen nézett vele farkasszemet.
– Én… nagyon sajnálom, ha… fájdalmat okoztam volna… de nem akartam, megint hülye gyerek lenni… – mondta ki.
– Te annyira töketlen vagy! Hát hogy lettél volna hülye gyerek, amikor mindenki idiótának nézett ki az óvodás szerelésében?! Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az ostobább, meg a szánalmasabb! – arcát eltakarta kezeivel, hogy Péter ne láthassa a könnyeit. ,,Most kellene átölelni! Igen! Óvatosan megvigasztalni! Lehet, hogy az segítene!”
Óvatosan átfogta derekát, mint az idétlen tánctáborban, mikor először ért hozzá, és megpróbálta vigasztalni, ahogy a romantikus filmekből látta.
– Kérlek… nyugodj meg… nem lesz semmi baj… kövér vagyok, és úgy sem ment volna rám a jelmez… – jegyezte meg félénken.
– Engem te ne nyugtass! Nem vagyunk már annyira jóbarátok! Érted?! Tudod mit? Érettségig nem is akarlak látni! És utána se nagyon! – leült a kis betonkorlátra, mely a vizesárkot fogta közre, és halkan sírva fakadt. Péter melléje tett egy pár zsebkendőt, és hazafelé ballagott. Utoljára még hallott valami szófoszlányféleséget, melyet később nehezen tudott csak visszaidézni. Vajon mit felelhetett neki az imádott hölgy?

“Az igazmondó meséje” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Kitti! Szerettem volna a szerelmi történetet egy kicsit kifordítva tálalni, és jó lett volna, ha az adott hölgy és fiatalember között még történik valami, de úgy éreztem hiányzik valami az egészből! Örülök, ha tetszett! Kellemes napot! 💐

  2. Nem igazán értem miért hagytad nyitva a novellát, amikor oly szépen végigvezetted. Az olvasónak kéne kitalálni a zárást, de az igazság az, hogy érdektelen, mit felelt a “kis hölgy”

Szólj hozzá!