A kívánság

Marica úgy vélte, a piac szemet gyönyörködtető. A nyári virágok káprázatos színei, a gyümölcsök édes illata eszébe juttatta, hogy július, ez a bőkezű hónap mindig is a kedvence volt, bár már az utóbbi években a sok baja közepette szinte elfelejtette. Amint járkált a sorok között, magába szívta a fűszeres levegőt, megállt az egyik stand előtt. Idős nénike ült egy vén hokedlin. A szépen csomózott petrezselyemzöld, a néhány szem paradicsom, paprika jelezte, nem nagyüzemi termelő, csupán a háztájijában megtermelt felesleget hozta ki a piacra.
– Mit szeretne kedveském? – kérdezte . Mosolyával ezer ránc ugrott az arcára.
Marica tanácstalanul nézelődött, majd mindenből szedett egy-két darabot, és egyetlen halomba a nénike elé tette. Az érdeklődve figyelte.
– Talán ezek… bár – csúszott ki ajkán az apró szócska.
– Valamit még szeretne, kedves?
Szemei mosolyogtak, és Marica érezte, mintha elméjét fürkészné a tekintete.
– Az itt nincs – sóhajtotta, és pénztárcája után kotorászott, hogy kifizesse a vásárolt árut. – Férfit nem árul….
Ijedten nézett körbe, nem hallotta-e meg véletlenül valaki a mondatot, amiért úgy elszégyellte magát, hogy ott helyben szeretett volna a föld alá süllyedni.
– Minden kívánságot lehet teljesíteni – suttogta a nénike, – Csak hangosan kell kimondani, és ne legyünk telhetetlenek.
– Ó, arról szó sincs – hebegte a nő –, csupán a házamnál lenne egy kis munka. Villanyszerelés, effélék. Csöpög a csap… Hetek óta hiteget a szerelő, hogy jön, de úgy vélem sosem érkezik meg.
– Meglátom, mit tehetünk – motyogta a nénike, és papírfecnit, ormótlanul kifaragott ceruzát vett elő a zsebéből.
Marica néhány perccel később kifelé ballagott a piacról, és olyan mérges volt, mint még soha. Nem szokott ennyire naiv lenni, és most mégis megadta a címét, ennek a vadidegen vénasszonynak. Lehet, hogy csupán ő a csali, az ártatlan tekintetével… egy betörőbandában.

– Állj meg, az istenit, Marica!
Az ismerős hangra ijedten rezzent össze. Lépteit megszaporázta, de a fekete Nissan mellé gurult, ablakából volt férje hajolt ki.
– Beszélnem kell veled!
– Nekünk nincs egymással megbeszélni valónk, Jóska – sziszegte a nő , keserű arccal az autó felé fordulva. – Vége, miért nem tudod ezt megérteni?
– Mi összetartozunk – mondta a férfi, rá sem hederítve, hogy a járókelők megállnak mellettük, és hallgatják mit mond –, azt ígérted az oltár előtt, holtomiglan, holtodiglan.

Dobogó szívvel lépett be a lakásba. Hát itt sem lesz nyugta ettől a féregtől? Most menjen el a rendőrségre távolságtartási végzést kérni? Életéből tíz év ment el, hogy Jóska hazudozásait hallgatta. Bárhová költöztek, mindenhol megtalálta azokat a nőket, akik kaphatóak voltak egy kis hempergésre, ő pedig megalázottnak érezte magát. Fél éve hagyta ott a férfit, aki láthatóan ebbe nem nyugodott bele, naponta megjelenik, bizonyára hiányzik neki az ingyen cseléd, gondolta keserűen. Nagyokat szippantott. Új otthonában még mindig érezni a festék és a mész illatát. Néhány hete költözött ide, de imádja a parányi házikót. Jóval kisebb, mint az előző házuk, ahol férjével éltek, de ez csak az övé! Szeme végigszaladt a helyiségeken, a spejzba ment, hogy kipakolja a vásárolt zöldféléket. Legnagyobb megdöbbenésére egy férfi állt az ajtó mellett, a konnektort csavarozta.
– Ki.. … kicsoda maga, és mit keres itt? – dadogta remegő hangon, háta mögé tekingetett, hogy menekülni tudjon. A férfi gyorsan megtörölte kezét a munkásnadrágjába, majd felé nyújtotta.
– Gédi – mondta, és az értetlenkedő arc láttán, hozzáfűzte – Seres Gédi, Gedeon.
– Ilyen név nincs is.
A férfi elmosolyogta magát.
– Mondja ezt a szüleimnek! Én már reklamáltam, nem sok eredménnyel. És hogy a kérdésére válaszoljak, kívánt egy férfit. Elég jó leszek?
Kezével végigmutatott alakján, széles mosollyal várta a választ. Marica kínosan érezte magát.
– Nézze – magyarázkodott –, nem úgy van, ahogy gondolja… Szóval, én csak véletlenül elszóltam magam a piacon, erre maga betör a lakásomba, és … mégis, hogy képzeli? Hívom a rendőrséget!
Hangja hisztérikusan elcsuklott, a végén már kiabált.
– Nem törtem be, az ajtó nem volt bezárva – mondta nyugodt hangon a férfi – ott a kulcs a zárban. Marica ijedten a bejárati ajtóra pillantott, majd eszébe jutott, hogy indulás előtt még visszalépett a napszemüvegéért, utána bizonyára elfelejtette bezárni az ajtót.
– Az még nem jogosítja fel, hogy bejöjjön! Kifelé, tűnjön innen!
A sírásba hajló hangra a férfi arcáról eltűnt a mosoly, és szinte bocsánatkérően mondta:
– Sajnálom, azt nem lehet, maga kívánta, hogy …
A nő odarobogott az ajtóhoz, kitárta, és karjával hevesen integetett.
– Kifelé, arra!
A férfi megvonta vállait, kisétált az ajtón. Marica megnyugodva csukta be utána. Mély levegőket vett, és ment a spejzhez. Hogy én mekkora marha vagyok! – gondolta, pedig de jó lett volna, ha valaki valóban megjavítja a konnektort és a csapot. Alighogy kigondolta az utolsó szót, csengettek. Add istenem , hogy ne Jóska legyen, villant át az agyán. Az ajtóban Gédi állt, kezében a csavarkulccsal.
– Hogy… hogy kerül ide.
Az ijedtség már átment rajta, hiszen Jóskától mindenki csak jobb lehet, hangja határozottan csengett.
– Mondtam, hogy nem mehetek el – sóhajtott a betolakodó türelmesen – maga szeretett volna egy férfit.
– De elzavartam.. miért jött vissza? – dadogta Marica.
– Nézze, engedje meg, hogy befejezzem a munkát, és megjavítsam a konnektort! Megígértem a nagyanyámnak!
– A nagyanyjának? – Marica fürkészve nézte a szemben álló arcát, valamiféle hasonlóságot próbált felfedezni a piaci nénike és közte. – Tehát megjavítja a konnektort? És a csapot…? – kérdezte bátortalanul.
– És a csapot – bólogatott a férfi megadóan –, addig maradok, amíg szüksége van rám.

Marica elgondolkodva ült a konyhaasztal mellett. Öt napja reggelenként megjelenik Gédi a házban, hogy elvégezze a javítási munkákat. Mára már minden kiválóan működik. Nincs csöpögő csap, nincs lötyögő konnektor. Gondja egy szál se…, volt férje sem jelentkezik már második napja, talán feladta a próbálkozást, vagy talált egy másik nőt, akivel vigasztalódhat. A TV-re pillantott, ahol a hírekben éppen azt mutatták, amint a rendőrség egy fekete Nissan autót húz ki a Dunából.
– Ma vagyok itt utoljára – ült Gédi az asztalhoz. – Mindent elintéztem. Mondtam, addig maradok, amíg szüksége van rám.

A csinos harmincas nő kutakodó tekintettel járkált a piacon. Kereste az idős nénit. Sehol sem találta. Pedig szeretett volna neki köszönetet mondani, a férfiért, az unokájáért, akit elküldött hozzá. És hátha megmondja hol lakik, mert a francia ágy lába kitörött. Elmosolyogta magát, amikor eszébe jutott, mennyit kínlódott, hogy a törés hitelesnek látszódjon… és bizonyára találnak még javítani valót holnap is….