Mi a helyzet a tanulni vágyókkal?

Sokszor a legegyszerűbb mindennapok jelentik a legnagyobb megoldandó fejtörést, vagy kínos Kolumbusz-tojást az egyszerű, átlagember számára. Kozma András – balszerencséje az volt, hogy miután apja buszvezetőként meglehetősen sok baráti, és egyéb jellegű kapcsolatra tett szert, éppen ezért egyik ismerős kollegájához íratta be kissé mulyának, nyámnyilának bélyegzett, egy szem felnőtt fiát, hogy szerezze meg végre valahára a jogosítványt, amit már tizenhat éves kora körül illett volna megszereznie, hogy buszvezető, vagy kamionos váljék belőle, és végre rendes keresménye lehessen, hiszen így még mindig a szülei nyakán élősködött, bár eljárt alkalmi munkákba dolgozni, és a legtöbb kíváncsiskodó, kellemetlenkedő szomszéd vagy megszólta Kozmáékat, vagy ironikus módon gratulált nekik, hogy még mindig eltartanak egy harmincadik évében járó, felnőtt férfit, aki vészesen közelített a negyedik X-hez.
– No hát akkor édes fiam! Elmész szépen Budaörsre és megkeresed Trogmayer Ferencet! Hivatkozz csak nyugodtan rám! Egyébként is számos szívességgel lóg, tehát nem lehet semmi probléma, sem fennakadás! – közölte erősen dohányfüstöt pöfékelve a kisnyugdíjas Kozma fiával, aki már most fulladt az irritáló, és kellemetlen cigifüsttől, nemhogy mondhatott volna bármit is. Így hát egyetértőn bólogatott, és erősen kánikulába hajló, áporodott reggelen útra kelt Budaörs irányába, és miután a buszra várnia kellett volna kereken húsz teljes percet, inkább úgy döntött, hogy a csekélyke pár kilométeres távolságot inkább gyalogolva teszi meg! Úgy is kell a testmozgás! Legalább imponálhat apjának, aki szerint világ életében egy kövér, mihaszna mangalica volt.
Több mint másfél órányi intenzív, keményen izzasztó, fullasztó, vesét kiköpő gyaloglás után a fiatalabbik Kozma sikeresen megtalálta a Budaörsi címet, ahova mennie kellett.
Az emeletes, kétszintes, kellemes családi ház úgy tűnt, hogy minden kényelmet, és feltörekvő igényt maximálisan kielégít, és akik itt lakhatnak módosak, és szépen eléldegélnek. ,,Nekem sosem lesz ennyire hivalkodó, puccos házam!” – határozta el magában, és hármat csöngetett a díszes, kovácsoltvas kapun, melyen a ,,Vigyázat! Harapós kutya!” – felirat díszelgett.
Abban a pillanatban, hogy utolsót csengetett egy valóságos habzószájú vérebtorkú, masszív, testes dobermann rohant ki egy ócska, fából eszkábált kutyaházból, és mérges dühöngésekkel rontott neki a halálra rémült fiatal férfi felé.
-Hé… nyugi van! Jó kutya! Kedves kutya! – idegességben Kozma mindig hajlamos volt sokat beszélni, vagy hadarni, amit a környezete nem tudott hova tenni.
Néhány perc múltán egy papucsban csoszogó, potrohos, sörpocakos nyugdíjas is megjelent – mint később kiderült minden bizonnyal ő lehetett a nagypapa, vagy ahogy egyes helyeken vezeték: a nagy öreg.
– Jónapot kívánok! Kozma András vagyok! Vezetni jöttem! – felelte szószaporítás helyett a fiatal férfi, hiszen eddig is hihetetlenül nagy feszültségben volt, és nyughatatlanságára még jócskán rátett egy nagy lapáttal a morgó, folyamatosan ugató, vicsorgó házi kedvenc.
– Béla! Kussolj! Lábhoz! Mind ‘jár szólok a fiamnak! Bejön, vagy nem?! – kérdezte álmos hangon.
– Nem köszönöm! Inkább itt várom meg! Ha nem gond!
Az öreg nyugdíjas fáradt, komótos kedvvel visszacsoszogott ahonnét jött, de ezúttal elcsalogatta a bejárati kapu közeléből a ravasz, és dörzsölt dobermannt, amitől Kozma valósággal maga alá csinált.
Körülbelül fél órába is beteltet mire egy jócskán megtermett, vállas, nehéz fizikai munkához szokott ember kilépett a családi házból, és széles vigyorgó mosollyal köszöntötte:
– Szép jó reggelt! – nyújtott barátságosan kezet. – Trogmayer Ferenc vagyok! Csak nem Kozma Mihály fiához van szerencsém? – kezdte máris méregetni.
– Üdvözlöm! – rázta meg jó erősen a vaskos, paraszti kezet. – De attól tartok! Többé-kevésbé. – jegyezte meg félszegen, bizonytalanul, hiszen távolságtartással kezelte elsőre az embereket.
– Találkoztam az apáddal, és ő azt mondta, hogy tanítsalak meg mindenre, ami a kocsivezetéssel kapcsolatos! – jelentette ki, miközben mindvégig szúrós, nagy szemekkel folyamatosan sakkban tartotta a fiatalembert.
– Hát… ö… azt hiszem…
– Hát, akkor próbáljuk meg! Gyere utánam! – elvezette a nagy családi ház melletti garázsba, ahol tanulóvezetői autó állt kissé piszkosan, sárfoltosan a garázsban. Tetején az autósiskola jól ismert logójával.
– No, hát ez volna a kis aranyos! – nézett végig dagadó büszkeséggel a kissé ócska, rozsdásodásnak indult matuzsálemen a középkorú ember. – Vezettél már valaha?
– Hát… még nem igazán… csak láttam, hogy apám, hogy csinálja… – felelte hezitálva, mert tartott a másik reakcióitól.
– Akkor üljünk be, és lássuk mennyit tudsz! – máris behuppant az anyósülésre, melynek ülése alatt szintén pedálok voltak beszerelve, arra az esetre, ha az adott tanuló bármit elrontana.
A fiatal férfi kissé ideges, frusztrált gondolattal elfordította a kormány alatt az indítókulcsot, és a motor azonnal engedelmeskedve morgó hangokkal feldübörgött.
– No, eddig minden rendben! Akkor tolassunk ki a főútvonalra! – adott egyértelmű utasítást az oktató.
Kozma előbb belenézett a kocsi két oldalán lévő kis tükrökbe, majd szélvédőre szerelt visszapillantó tükörbe is, ám még mindig nem igazán tudta, hogy valójában mit is kellene néznie ahhoz, hogy a kocsival biztonsággal kitolathasson.
Mivel érezte, hogy az oktató – bár egyelőre türelmesnek mutatja magát, de azért kíváncsi, hogy mi a gond -, előbb óvatosan gázt adott, és azt tervezte magában, hogy csak szépen, lazán egyszerűen csak kigurul az úttest közepére, és sorsát rábízza a gravitációs erők hatásaira.
A kuplungot rükvercbe rakta, és enyhe gáz mellett hagyta, hogy a kocsi uralja a terepet, és nem ő. Szépen megindultak. Egyszer csak a semmiből felbukkant egy óceánkék busz utasokkal a fedélzetén.
Az oktatót még most is higgadt nyugodtság jellemezte, ám valójában látszott markáns, ötvenes arcán, hogy egyre feszültebb, és idegesebb lesz vélhetőleg a vészesen közeledő busz látványától. Arcán vastag, öklömnyi izzadtságcseppek jelentek meg, mint a pánik első tünetei.
– Nem akarlak siettetni, de jó lenne kigurulni végre, mert szembe találkozunk egy busszal, ha nem vigyázol! – emelte fel a hangját.
Kozma még mindig a gravitációra bízott, de azért most már kicsit szemfülesebben reagált a dolgok összefüggéseire. Még egy kicsit több gázt reszkírozott meg, így az úttest közepét szerencsésen elhagyva az autóval behajtott egy szépen nyírt, és kellő rendszerességgel karbantartott bukszusrengetegbe, mely vélhetőleg a szomszédos házban lakóké lehetett.
– A töketlen vadállat! Te anyaszomorító seggfej! Hogy maradtál volna az anyádba! – az oktatóvezetőn jócskán meglátszott, hogy szemeiben gyilkos lángok kergetőznek, és arca olyannyira pulykavörössé vált pillanatok alatt, mintha szándékosan visszaakarta volna tartani a bent ragadt levegőt.
– Én… őszintén sajnálom… ha… Szálljak ki…? – hebegte a megszeppent felnőtt férfi, és kis híja volt, hogy ott helyben el ne sírja magát.
– Átveszem a vezetést! Ha jót akarsz akkor befogod! – közölte nagy levegőt véve, ellentmondást nem tűrőn a nyugdíjas ember. Látszott, hogy valósággal legszívesebben máris felpofozná a gyanútlan Kozmát, aki most reszketően üldögélt mellette.
Kiszállt, és hagyta, hogy az oktató foglalja el a vezetőülést.
Így is beletelt legalább húsz percbe mire az oktató nagyjából egyenesbe hozta a kocsit, és kivezette a szomszédos bukszusok, és bokrok bús rengetegéből, nem kis bosszúsággal, és káromkodásokkal megfűszerezve mondatait.
Ebben is Kozma apjára hasonlított, aki minden kis kellemetlenség fölött egekig zengő patáliákra, és veszedelmes acsarkodásokra volt képes.
– Ezzel nagyjából megvolnánk! Most pedig újra ül át, és lássuk hogy megy a vezetés! – adta át a volánt újfent a jócskán megilletődött férfinak.
Kozma mindent úgy csinált, ahogy az oktató mondta neki. Újra beült a vezetőülésbe, és megpróbálta uralma alatt tartani a dübörgő lóerőket. Azzal a különbséggel, hogy a sebességváltást még mindig nem sikerült megfelelően elsajátítania, így jóformán ugráló autóval tették meg azt a kis útvonalat, amit egyébként problémamentesen szoktak megtenni a diákok.
Mire autójukkal elértek a kívánt bevásárlóközpont széles, tágas parkolójába, ahol aztán kedvükre gyakorolhattak a tanulók az autóvezetés csodáit a motor óhatatlanul is le-lefulladt, és a kuplung pedig totálisan leégett, és bedöglött.
Mivel az oktató embernek több barátja is volt nem csak az autóklubnál, de különböző jutányosan dolgozó, maszek autós szervízeknél elegendőnek bizonyult egyetlen mobilhívás, és a sárga angyalos vontatókocsi alig tíz percen belül már ott is termett, ahol lefulladtak. Az oktató még nyugodtnak, higgadtnak látszott. Semmi előjel nem mutatott arra nézve, hogy bármelyik pillanatban elöntheti felzaklatott idegeit a méreg.
– Szevasz Ferikém! Csak nincs valami gond?! – kérdezte miután kezet fogtak egymással az autószervízes.
– Szia! Hát a kuplungot sikeresen tropára hajtottuk, mert a sebességváltást még bizony gyakorolni kell! – nézett szúrósan, mérgesen Kormára az oktató. – De egyébként minden rendben.
– Mindjárt meg is kukkoljuk hogy állnak a dolgok! – azonnal serénykedve munkához is látott.
Hosszú, töprengő percek következtek, miközben az autószervízes fickó bőbeszédűen szóval tartotta mind a fiatal Kozmát, mind pedig barátját az oktatót.
Úgy tűnhetett vége-hossza nincs a meghökkentő történeteinek. Aztán nem sokkal ötven perc múltán vadonatúj sebváltóval, és némi módosítással újra elindult az autó. A szervízes fickó kezet rázott az oktatóval, és bár az oktató erősködött, hogy kifizeti a szükséges árat, de barátja nem győzött szabadkozni, hogy óvodáskoruk óta jó haverok. Ez jócskán szemet szúrt Kozmának, elvégre ha ők kértek segítséget az kivétel nélkül mindig pénzbe került, nem is kevésbé, és akkor itt van két jó barát, akik akár még ingyen is dolgoznak, ha a szükség úgy hozza. Ez aztán a kivételes helyzet.
– Ha bármi baj történne csak engem hívjál! Szevasz! – rázott vele kezet, majd beült a vontató teherautóba, és nagy gázzal ment a dolga után.
Ez után egy vasúti kereszteződésben fulladt le a motor. Először csupán kotyogni, prüszkölni kezdett, majd hatalmas, gejzírszerű füst öntötte el a motorháztetőt közvetlenül a vasúti sínek közepén. A helyi sebesvonat Intercityje éppen feléjük tartott.
– Mit tökölsz még ennyit te idióta?! Azonnal kotródj innét! – a rendkívül ideges, dühöngő oktatónál valósággal betelt a pohár, amikor megpillantotta a vészesen közeledő vonatot. Szabályosan kihajította a vezetőülésből a megdöbbent fiatal férfit, majd ő is megpróbált gázt adni, és nagy szerencsére az utolsó percben sikerült az autóval legurulnia a veszélyes sínek fogságából.
– Te senkiházi gennyfráter! Az a jó édes apád nem mondta neked, hogy a vasúti síneket mindig körültekintően szabad csak megközelíteni?! Te Isten barma! – olyan pulykavörös volt a dühtől, hogy az ember valósággal azt hihette menten infarktust produkál ott helyben. – Majd beszámolok én apádnak, hogy milyen egy idióta fiacskája van! Hova jártál te eddig, mi?! Az Elme és Gyógyintézetbe gondolom!
– Nem kérem! Az ELTE-BTK-ra.
– Ezt nagyon nehezemre esik elhinnem! No, szállj be te seggfej!
Azzal mindketten beszálltak, és most a teljes irányítást az oktató vette át. A jócskán megszeppent, kicsit talán meg is sértődött Kozma pedig elmondhatta magáról, hogy megpróbált vezetni tanulni több-kevesebb sikerrel.

“Mi a helyzet a tanulni vágyókkal?” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Ez aztán egy hosszú mondat : ” Kozma András – balszerencséje az volt, hogy miután apja buszvezetőként meglehetősen sok baráti, és egyéb jellegű kapcsolatra tett szert, éppen ezért egyik ismerős kollegájához íratta be kissé mulyának, nyámnyilának bélyegzett, egy szem felnőtt fiát, hogy szerezze meg végre valahára a jogosítványt, amit már tizenhat éves kora körül illett volna megszereznie, hogy buszvezető, vagy kamionos váljék belőle, és végre rendes keresménye lehessen, hiszen így még mindig a szülei nyakán élősködött, bár eljárt alkalmi munkákba dolgozni, és a legtöbb kíváncsiskodó, kellemetlenkedő szomszéd vagy megszólta Kozmáékat, vagy ironikus módon gratulált nekik, hogy még mindig eltartanak egy harmincadik évében járó, felnőtt férfit, aki vészesen közelített a negyedik X-hez- ”

    A kuplung az egy pedál, azt csak lenyomja az ember a lábával, amikor sebességet vált. HOgy lehet rükverzbe rakni? A sebességváltót az igen. Vagy manapság már így is mondják?
    sajnos ez az oktató mindennek való, csak nem oktatónak. Harminc éve van jogosítványom, és visszaemlékezve arra az időre amikor tanuló vezető voltam, ha ilyen hozzáállással találkoztam volna, azonnal más oktatót keresek. Persze , ki lehet hozni a tököléssel, meg a szerencsétlenkedéssel őket a kerékvágásból, de aki nem bírja, ne menjen ilyen pályára.
    Fgy

Szólj hozzá!