Nem hiszem el

Nem hiszem el, hogy a buta szél nem fújja át lelked ballonkabátját, s nem mondja el neked, hogy hajadonfőtt állok még mindig ott, ugyanott mozdulatlanul megrekedve, magamra hagyottan az öreg tölgy alatt.
Tudod, ott, ahol utoljára öleltük egymást a Stefánia parkjában.
Emlékszel? Akkor is így fújt. A Tisza vízét fodrozta erőszakjával, s dobált mindent, ahogy az örült asszony a szennyest dolgos haragjában.
Május volt. A böjti szelek, mintha itt maradtak volna akkor is. Hozta szerelmünket a nyárkezdet és suttogta mindenfelé, hogy két ember szereti egymást. Én azt gondoltam, csak ezért nyílik az orgona, az összes virág! Mert még hittem az örök virágzásban! Az eszembe sem villant, hogy a virágok elnyílnak egyszer, s marad az öreg tölgy s nélküled én.
Nem hiszem el, hogy lépteid nem sóvárogják az utadat hozzám, felém, s nem érzel vágyat, hogy jöjj.
Pedig tudod, hogy megtalálsz. Mert, akit a szíve vezet, s lelke ballonkabátjába buta szél suttog, az tudja merre. Hová lettél? Merre vitted sorsod keresztjét? Ki ossza meg veled annak súlyát?

Minden, mi utánad maradt kérdőjel, emlék, vágyakozás, itt a szegedi Stefánia parkban az öreg tölgy alatt.