A titokzatos férfi

Fodor Gyöngyi – A titokzatos férfi

Accumoli egy kis hegyi falu, Olaszorszàg középső részén, hétszáz körüli lakossal és meseszép panorámával. Sajnos a 2016-os nagy földrengés epicentruma éppen ott volt, Amatrice, Accumoli és Arquata háromszögben, ami erősen megváltoztatta környéket, földig rombolta a régebbi házakat, épületeket, de még az újabbakban is kárt tett. Emberéletek törtek ketté, mindenük odaveszett. Előtte magáért a vidékért látogatták a környéket a turisták, majd a tragédia után fellendult az úgynevezett „katasztrófa-turizmus” , hogy saját szemükkel győződjenek meg róla mire képes a Föld amikor begorombul. Régebben ezer feletti volt a lakosok száma Accumoliban, de sokan elköltöztek nyugodtabb vidékre, ahol nem kell arra riadniuk éjszaka, hogy jaj, már megint földmozgás van, gyorsan kifele a házból. A másik ok a munkanélküliség volt, és a fiatalabb korosztály a nagyobb városokban keresett megélhetést.
Ebben a kis faluban élt Luisa a férjével és a kisfiával. Nem járt dolgozni, ellátta a háztartást és vigyázott a gyerekre, aki négy éves volt. Filippo, a férje egy kis boltot vezetett. Szerényen éltek, boldog békességben. Egyik nap, amikor Filippo elment Rietibe, a közeli nagyvárosba néhány dolgot beszerezni a boltba, elvitte magával a kisfiát is. Miközben keltek át a főúton, későn vette észre, hogy egy nagy teherautó irányíthatatlanul elszabadult, és bábuként csapódtak a betonjárdára.
Luisa azt hitte,hogy beleőrül a fájdalomba. Egyedül maradt, és hamarosan kiderült, hogy az üzlet régóta veszteséges volt, hogy csak a különféle hitelek és kölcsönök tartották fenn. Egykettőre megjelentek a hitelezők is tartva a markukat. A kis házban albérletben laktak, s mivel nem tudta fizetni a lakbért, hamarosan onnan is kikerült. Miután már napok óta betevő falat sem jutott és a házból is mennie kellett, végső elkeseredésében felkereste a nővérét, Annát.
Anna jóval idősebb volt nála, egyedül élt a férje után kapott kevéske özvegyi nyugdíjból. Nem is sejtette, hogy Luisa milyen gondban van, amíg meg nem jelent nála. Jószívű volt, de a modora, megjelenése és jelleme elég durva , s a testvérét is rögtön eligazította
– Luisa, beköltözhetsz a kisszobába, és adok neked enni is, de pénzt nem tudok adni, mivel ami nyugdíjat kapok, éppen elég ahhoz, hogy a hónap végéig eljussak, s van, hogy a váratlan kiadások miatt erősen össze kell húzni a nadrágszíjat.Tudom, hogy soha sem dolgoztál, és a ház takarításán és a főzésen kívül máshoz nem igazán értesz, de keresned kell valami munkát. Nem tarthatlak el örökre, ezt megértheted. Accumoli kicsi hely, nem sok lehetőség van, de majd megkérdezem Signora Ponti-t, hátha kell egy segítség a vendégháznál, vagy talán lesz majd valami munka a földeken is, ha csak időszakosan is.
– Drága Anna, máris sokat tettél értem, köszönöm.

Ezúttal a szerencse Luisa mellé szegődött. Kiderült, hogy Ponti asszony vendégházában takarító lány előtte nap felmondott, mert a vőlegényéhez költözik Rietibe. A következő hónaptól 1 hónapos próbaidővel szobalányként alkalmazta Luisát, s azt mondta, ha lejár az egy hónap, közösen döntenek a továbbiakról. Ha mindkettőjük meg lesz elégedve, szabályos munkaszerződést fognak kötni. Luisával madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt annak ellenére is, hogy a fizetés nem volt sok, de legalább besegíhetett a nővére kiadásaiba, hiszen ő is abban a házban élt, és megvásárolhatta a szükséges minimumot magának is.
Így kezdődött Luisa új élete. Korán kelt, sokat gyalogolt a falun kívül lévő vendégházba, a munkaideje reggel héttől délután négyig tartott. Délben volt másfél óra pihenője, de ebben az ebédidő is benne volt. Vasárnap is dolgoznia kellett, de akkor csak a délelőtti órákban. Mozgalmas napjai voltak, de soha sem panaszkodott. Ponti asszony is meg volt vele elégedve, nem csak a munkájával, hanem a kedves, barátságos karakterével is. A vendégházban megszállók is jó véleménnyel voltak róla.
Luisa a másfél órás pihenőidejét a közeli étteremben töltötte a fél adagos napi menü mellett, ami elég egyszerű étel volt, olcsó, de mégis meleg étel, és a szakácsnő mindig többet rakott a tányérjára, mint az adagok fele. Minden nap, amikor elhagyta az éttermet ötven centet adott egy szegény férfinak, aki az emberek jóindulatából élt. Bár nem szórhatta a pénzt, de eszébe jutottak azok a napok, amikor ő is éhezett.
Paolo 47 éves volt, és már hónapok óta arra kényszerült, hogy sapkáját odanyújtsa mások felé abban a reményben, hogy dobnak bele egy kis aprót legalább. Több, mint két éve bezárt a gyár, ahol dolgozott, lejárt a munkanélküli segély, és egyéb támogatás is. Időnként akadt ez-az, pár órás tennivaló, javítanivaló, mert szakmája szerint géplakatos volt, de stabil állást nem talált, s ahhoz, hogy vállalkozóként tevékenykedjen, nem voltak meg a feltételek. Egy olyan kis helyen, mint Accumoli, nehéz volt, de a szomszédos falukban sem volt jobb a helyzet. Még Rietibe is elment munkát keresni, de a keserű tapasztalatot, amit azon a napon szerzett a hajléktalan külseje miatt, nehezen emésztette meg. Egy szénapadláson aludt, jóindulatból, s az a kevés kis holmija, ami maradt, elfért egy zsákban. Egyéb dolgai a földrengés idején odavesztek.
Luisa igyekezett elrejteni a fájdalmát mások elől, a munkájába menekült, és amikor a napja véget ért, fáradtan lefeküdt, de nem találta azt a n yugalmat, amely lehetővé tette volna számára a pihentető alvást. Férje és fia kisértetei gyakran visszatértek, mintha csak meg akarták volna nyugtatni, hogy jól vannak, de ez számára épp az ellenkezőjét váltotta ki. Ezek az éjszakai jelenések még inkább elmélyítették a fájdalmát, tudva, hogy már soha többé nem térnek vissza.

Egyik délelőtt signora Ponti eszméletlenül találta Luisat a konyha padlóján. Azonnal mentőt hívott és beszállították Rietibe a kórházba. Akkor tudta meg Annától, hogy voltak már hasi fájdalmai, többször hányt is, de ahelyett, hogy orvoshoz ment volna, az átélt traumára fogták, mert valószínüleg Luisa attól is félt, ha orvoshoz megy, kirúgják a munkahelyéről.
Az első vizsgálatok és a diagnózis nem volt megnyugtató. Akut hasnyálmirigy-gyulladást és a kezeletlen állapot miatt kialakult fertőzést állapítottak meg, ezen kivül több kisebb méretű epeköve is volt. Sürgősséggel megoperálták, eltávolitották az epeköveket, amelyek elzáródásokhoz vezettek. Mútét közben légzési elégtelenség lépett fel, agya nem kapott elég oxigént, és kómába zuhant. Anna minden nap bement hozzá, beszélt vele akkor is, ha tudta, hogy nem fog válaszolni neki. Elmondta, hogy signora Ponti csak arra az időre vett fel valakit, amig beteg lesz, a helye fent lesz tartva, emiatt nem kell idegeskednie, csak azon legyen, hogy felébredjen és visszatérjen ebből az állapotból.
Luisát nem csak a nővére látogatta. Délutánonként egy jól öltözött , ápolt külsejű úr fél órát némán állt mellette. Háromnaponta vitt friss virágot neki, és időnként valami kis plüsjátékot is, többnyire kutyát. A férfit senki sem ismerte , szerették volna megtudni, hogy ki ez a titokzatos férfi.
– Ismeri az illetőt ? – kérdezték Annát, de fogalma sem volt, ki lehet. Tudta, hogy a tesvére nem járt senkivel, nem járt el esténként sem, csak a munka miatt hagyta el a házat. Ha lett volna valakije, biztosan tudott volna róla, hiszen abban a kicsi faluban mindenki tud mindent a másikról. Esetleg valaki titkos hódolója lehet, valaki a vendégházból, de signora Ponti sem ismert senkit, akire ráillett volna a leírás.
Pár hét múlva Luisa felébredt a kómából, és a gyógyulás útjára tért. A titokzatos férfi viszont több napja nem jelent meg a kórházban, nem érkeztek a kis plüskutyák és nem állt némán fél órát az ágya mellett, csendben figyelve annak lélegzését, és friss virág sem érkezett minden harmadik napon.
Anna beszélt neki erről a férfiről, de a testvére sem tudta, hogy ki lehet. Aztán meglátta a kis cuki plüskutyákat az ágya melletti kis szekrényke tetején, és hirtelen beugrott neki valami:
Eszébe jutott, hogy egy nap, amikor kijött az étteremből, ahol ebédelt, kezében egy kis kitömött játékkutyával, szokása szerint odament Paolohoz, hogy adjon neki ötven centet.
– Nagyon aranyos kiskutya. Ajándék? – kérdezte a férfi.
– Igen, ajándék, megajándékoztam magamat, mert nagyon szeretem az ilyen kis szőrös játékokat, s amint ismét lesz felesleges 3-4 eurom, megint veszek egyet.
Luisa arra gondolt, hogy csakis Paolo lehet, csak ő és talán a nővére ismerték ezt a kis szenvedélyét. De mindenki elegáns és ápolt külsejű , előkelő emberként írta le a látogatóját. Igaz, Paolonak nemes lelke van, de egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy gazdag úr. Tehát a rejtély továbbra is rejtély maradt.

Luisa felépült, és azzal a javaslattal bocsátották el a kórházból, hogy legalább egy hónapig még pihenjen és könnyű diétát kövessen. Anna egy kényelmes fotelt készített neki a TV elé, zsírmentes, fűszermentes ételeket készített, és mindent megtett annak érdekében, hogy a testvére jobban legyen. Neki is már csak ő maradt. Szüleikre rádőlt a ház a földrengés éjszakáján, férje a romeltakarításkor vesztette életét egy rosszul megmozdított gerenda alatt. Gyerekük nem született, pedig többször is volt terhes, de mindannyiszor korán elvetélt.
Egy délután megszólalt a csengő. Anna kinyitotta az ajtót és egy magas, elegáns ruhájú férfi állt az ajtóban, egy gyönyörű plüs husky kutyát tartott a kezében. Anna azonnal tudta, csakis ő lehet a titokzatos férfi, aki Luisat látogatta a kórházban.
– Jó estét, asszonyom. Bocsássa meg, hogy zavarok, de szeretnék beszélni Luisaval.
– Fáradjon be – tárta ki előtte az ajtót, majd bevezette a szobába, ahol Luisa egy fotelban ülve olvasott. – Luisa, ez az úr hozzád jött.
A nő felnézett és meglátta a férfit, karjában a puha játékkutyust. Tehát ő az…. A lámpa csak azt a sarkot világította meg, ahol ült, a szoba többi része félhomályba borult és nem látta jól a férfi arcvonásait.
– Ismerjük egymást? – kérdezte .
– Igen, természetesen. Főleg, mivel neked köszönhetem, hogy hónapokon át minden nap tudtam enni valamit.
– Paolo? – kérdezte bizonytalanul. – De tényleg te vagy az?
– Én vagyok. Tudom, mit gondolsz.. de hidd el , nem játékból tettem úgy, mint egy koldus, mert valóban az voltam. Elmesélek neked egy történetet – azzal odahúzott egy széket a nő foteljához közel . – Gyerekként egy unokatestvéremmel nőttem fel. Én csendes gyerek voltam, miközben ő gazemberkedett, rossz és kegyetlen dolgokat művelt, s odáig merészkedett, hogy megölte a cicámat is, akit annyira szerettem. Látva a fájdalmamat amit nekem és a családnak okozott, rájött, hogy rossz útra lépett, és őszintén megbánta, utána megváltozott, később megbecsült ügyvéd lett. De én soha többé nem akartam látni . Amikor munka nélkül maradtam és koldulni kényszerültem, akkor sem kerestem meg, pedig tudtam, hogy Bolzanóban él és gazdag ügyvéd, de soha sem kértem a segítségét. Ő egy napon eljött Accumoliba, találkozni akart velem, és valakitől hallott a szerencsétlenségemről. Én viszont elbújtam , hogy ne találjon meg. A cicám kegyetlen halálának a fájdalma még mindig bennem égett, és nem tudtam elfelejteni a barbárságot, amit tett. Akkoriban, amikor megbetegedtél, megkeresett egy közjegyző, aki elmondta, hogy az unokatestvérem rákban meghalt, és engem jelölt meg egyedüli örököseként. Soha sem nősült meg, gyerekei nem voltak. Először elküldtem a francba, nem akartam semmit sem, de akkor átadott egy hozzám írt kedves levelet az unokatestvéremtől, aki az utolsó napjaiban adta át neki, hogy juttassa el hozzám azt is. Azt írta, tudatában van, hogy mit tett, és a cselekedet örökké kísértette, hogy a világ összes pénze nem hozhatja vissza azt a cicát, és kéri, hogy mivel nehézségekkel küzdök, fogadjam el az örökséget, mert legalább a hátralévő életemben kényelmesen fogok élni, és az ő lelke is megnyugszik valahára. Így most gazdag vagyok, és azért jöttem, hogy visszaadjam neked azt, amit nap mint nap adtál nekem.
– Ugyan menj már.. összessgében talán ha adtam neked százötven eurót.
– Az a százötven euró rendkivül értékes számomra, mert az adta, akinek magának is kevés volt. A munkaadóid soha sem adtak nekem egyetlen centet sem, pedig megtehették volna. Érted? – azzal kinyitotta táskáját, mely tele volt pénzzel. – ez itt a százötven euród és kamatos kamatai.
– Nem tudom, mit mondjak neked, Paolo, mert kínos helyzetbe hozol, Nem kölcsönbe adtam, hanem jószívvel, mert segítségre volt szükséged.
A férfi csendben gondolkodott pár percig.
-Luisa! Ha nem fogadod el csak úgy, akkor eladom neked ezt a táska pénzt! Nem kérek érte mást, csak azt, hogy gyere el velem vacsorázni.
A nő kedvesen felnézett, egy kis mosoly is megbújt a szája sarkában.. Felállt a fotelból és egyenesen a férfi szemébe nézett. Tekintetéből áradt az őszinteség.
– Paolo, enélkül a pénz nélkül is elmennék veled vacsorázni. Önmagadért, mert jó szíved van. Köszönöm, hogy bejártál hozzám a kórházba, köszönöm a virágokat, és a kis ajándékokat is. Nézd! Itt van valamenny!
Paolo tett egy lépést a játékkutyák felé, de aztán megállt, visszanézett Luisára, aki még mindig kedvesen mosolygott. Visszalépett és magához ölelte. Ölelésében benne volt az egész világ.

Így történt, hogy ők ketten egy pár lettek és boldogan éltek. Rietiben vettek egy szép házat, ahol Paolo vállalkozást nyitott, Luisa pedig hamarosan két ikerkislánynak adott életet.

“A titokzatos férfi” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Jaj, de jó ilyen szép történetet olvasni, ahol a jó elnyeri jutalmát és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hinni kell abban, hogy a mesék néha valóra válnak. Gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!