Húslevesek

Húslevesek
.
Elzúgott mellettem egy jókora, fénylőn zöld potrohos légy. Azonnal felkaptam a légycsapót, mert nagyapa azt mondta, hogy ezen a nyáron én leszek a légvédelmi felelős. Mire sikerült lecsapnom az illetéktelen légtérhasználót, a nagymama kitálalta a vasárnapi ebédet. Ezalatt nagyapa megtalálta a kicsit recsegős, fekete, Sokol márkájú rádióján a „Jó ebédhez szól a nótát”.
Az aranyló zsírcseppek szikrázva gurultak a leves felszínén. A gyönyörű, sárga, tökéletes formájú csigatésztából bőségesen szedtem a tányéromba. Sőt! A nagyapa által karikára vágott kutyafasza paprikából egyet én is a húslevesembe dobtam.
– Aztán megedd! – súgta cinkosan nagyapa.
– Utánzod ezt a vén bolondot, mint egy kis majom! Vedd ki azonnal! Nem való az ilyen kisgyereknek! – csóválta a fejét aprócska nagyanyám, akinek mesebeli külsejét a hátán lévő púp felerősítette.
Hallottam többször is, hogy azért van púp a hátán, mert a piacon akarta jó pénzért eladni a felső ágakon pirosló, legszebb gyümölcsöket, de lezuhant a cseresznyefáról. Törött csontjai aztán rosszul forrtak össze. Sziszegett is minden időjárásváltozásra. Ez a cseresznyefás baleset még születésem előtt történhetett, mert én mindig púposan ismertem.
Szólni akartam, hogy ha merném, akkor sem tudnám majmolni a nagyapát, mert csak egyetlenegy olyan kicsi szedőkanál van a háztartásban, amivel Papó eszi a húslevest. Aztán mégsem mondtam. Talán rosszul esne neki. Tudtam jól – hisz nagyanyó legalább ezerszer elmesélte – hogy a fronton nagyapa közvetlen közelében robbant fel egy akna. Megsebesült és olyan súlyos légnyomást szenvedett el, hogy miután hazakerült, csak feküdt. Nem tudott beszélni és egy évig etetni kellett. Lassan újra megtanult járni, beszélni. Mint a kisbabák. De a keze olyan reszketős maradt, hogy csak szedőkanállal tudott valamennyit a finom húslevesből a szájáig lötyögtetni. Meg a fejében is baj maradt. Így mondta a nagymama. Többször megnéztem a fejét, de nem láttam rajta bajt. Igaz, ha arról kérdeztem, hogy mi volt a háborúban, mindig azt mondta:
– Bementünk kis unokám a ződ kukoricásba, oszt utána meg ki a magas hóba.
Ezért inkább nem is kérdeztem, de mindennap elment vele tojásvadászatra a tyúkólhoz. A tojásokat nagyapa rohamsisakjába gyűjtöttük. Szerinte ettől alkalmasabb edényt keresve sem találhattunk volna.
Egyszer szokatlanul kedvesen szólt hozzám:
– Gyere csak ide kis unokám! – s amikor látta, hogy nem elég fürgén indulok, még hozzátette:
– Tartsd csak a markod! Mit adok neked?! – ekkor már gyorsan odarohantam és nyújtottam a nyitott tenyerem. Nagyapa megfogta a felé nyújtott kezemet és jó hangosan belepukizott. Egy pillanatra elfutotta a szememet a könny, de aztán valamiért nagyon hangosan nevetni kezdtem. Alig hallottam meg nagymama perlekedését:
– Vén marha! Nem szégyelled magad? Mit csinálsz azzal a szegény gyerekkel!
Amilyen pici volt a nagyanyó, olyan nagy, hordó mellkasú volt a nagyapa. Felépülése után kútásó lett. Hihetetlen erejével tengermély kutakat ásott és a hatalmas betongyűrűket játszva irányította a helyére egy vastag kenderkötélen csüngve. Mégis a nagyi volt a főnök. Mindig próbált kiegészítő jövedelemre szert tenni. Így mondta. Aztán szorgos kis manóként csigatésztát gyártott kiló számra esküvőkre, terítőket hímzett eladásra, és a falu iskolájában is takarított.
– Csak addig maradsz nálunk, míg az anyád a nagyvárosban helyet kerít magának. Ott nem számít, hogy nincsen apád. Amint meglesz a helye, még az is lehet, hogy apukát is talál neked, aztán eljön érted! – biztatott eleinte mindennap nagyanyó. Később egyre ritkábban emlegette a lányát, majd néhány hónapja akkor sem válaszolt, ha kifejezetten kérdeztem az anyámról.
Váratlanul mégis eljött az anyu! Igazi autóval és egy bajuszos bácsival érkezett, akinek szemölcs volt az orrán. Nagymama szerint nem az volt a baj vele, hogy bibircsók volt az orrán, hanem az, hogy karikagyűrű volt az ujján. Nem értettem. A gyűrűt könnyebb levenni, mint az orrára nőtt bibircsókot.
Az anyut erről nem kérdeztem meg, mert olyan idegennek tűnt a festékes arcával. Arra gondoltam, hogy úgy néz ki, mint a bohócok. A szája vörös, a szeme feketével körülrajzolva. A rövid miniszoknyából -nagymama szerint – kilógott mindene, bár én semmit sem láttam lógni. Lehet, hogy a szemölcs miatt nem vittek magukkal, mert túlságosan bámultam? Anya mindenesetre azt mondta azért nem mehetek velük, mert még egy kis időre szüksége van, hogy jobban berendezkedjen. Aztán megint sokáig nem beszéltünk anyuról és ő sem jött felénk sok-sok ideig.
Egyik reggel hamarabb ébredtem fel, mint a nagyi. A nagyapa azt mondta, ez azért van, mert a nagymama gyengélkedni kezdett, ezért el kell mennie kivizsgálásra. Még ma is a fülembe cseng az a furcsa – kicsit büszke – hangsúly, amivel hazaérkezése után elmesélte, mit mondtak a doktorok:
– Karfiol nagyságú daganatot találtak a méhemben. Azt mondták, sosem láttak még ekkorát.
A nagyi elővette a rózsaszín és világoskék, apró rózsamintás hálóingeit, papucsot és köntöst tartalmazó, régóta összekészített, barnakockás kofferét és a reggeli busszal elutazott a közeli kórházba. Az is lehet, hogy valamit félreértettem, de úgy hallottam azért ment be, hogy kivegyék a hasából a karfiolt. Mivel igazából azt sem értettem, hogy ki és minek tette oda, a hirtelen megjelenő anyámat kérdezgettem. De hiába. Nem akarta jobban elmagyarázni ezt a karfiolos dolgot. Inkább sírva fakadt. Lehet, hogy azért, mert most ő is csak távolsági busszal érkezett és a fekete szemfestékje is elkenődött. Aztán egy kisfazék húslevest főzött a nagymamának. Az aranyló zsírcseppek szikrázva gurultak a leves felszínén, ahogy a műanyag edényt a kórteremben felnyitotta. A nagymama kedves hangon megdicsérte a finom illatot, de enni nem bírt. Még apróbbnak tűnt a kórházi ágyon a világoskék, rózsamintás hálóingjében. Mégis nevetve arról mesélt, hogy éjszaka a folyosón halottat tolt Géza, a kedves betegszállító fiú, egy nyikorgó, bádog hordágyon és ő meg odaszólt neki:
– Gézuka! Én még nem akarok menni ezzel a nyuszifogattal!
Nagyot nevetett a viccén ez a fiú. Aztán két nap múlva mégiscsak elvitte a nagyit a nyuszifogattal…legalábbis így mondta az anyu, aki festetlen arccal és egy másik, piros kockás bőrönddel visszaköltözött a nagyvárosból. A temetés napján – egy hatalmas fazékban – már kora reggel odakészítette a halotti torra szánt húslevest. A spájzban, a barna papírdobozban megtalálta az esküvőkre gyártott, tökéletes, leheletfinom, sárga csigatésztákat is. Ezalatt nagyapa a kiskésnyire elköszörült bajonettjével felkarikázta a kutyafasza paprikát.

“Húslevesek” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Vicus, Kitti, Rita, Éva, Zsuzsanna és Magdolna! Nagyon köszönöm az elismerő figyelmet és az értő, építő hozzászólásokat!

  2. Kedves Erzsébet!

    Remekül megírt, csodálatos visszaemlékezés nagyszerű stílusban. Szívből gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  3. Kedves Erzsike! Fogadd szívből jövő gratulációmat, ehhez a remek íráshoz. Olyan keserédes hangulata van attól, hogy a gyermek, mintha számunkra rózsaszínű szemüveget hordana, úgy közvetítené a körülötte történő eseményeket. Nagyszerű írás, örülök, hogy olvashattam Szeretettel: Éva

  4. Ezt fantasztikusan megírtad. Mennyi szomorúság van ebben a gyermekszemmel vidámnak látszó történetben. Az akkori öregek nem terhelték a gyerekeket olyan dolgokkal, amit még úgy se tudtak volna megérteni, vagy ha mégis, akkor szomorúak lettek volna tőle. Ma talán ez így hangzana: a nagyanya egy púpos nyomorék, a nagyapa egy debil, az anya egy ócska k, a gyerek meg egy vidéki suttyó. Ez a különbség, ha szeretettel fogadják mindazt, amit az élet nyújtott és a között, ha hideg fejjel, érzelmek nélkül a racionalitás talaján szemléljük a dolgokat. Végül az anya is megtalálta a helyét és beállt abba a sorba, amit örökölt.

    Szeretettel: Rita🌹

  5. Édes Istenem, de csodaszép történet ez! A stílus kiváló. Kisgyermekszemmel mutatod be a tragédiát és ezzel még tragikusabb az egész történet abban a naivitásban, ami egy kisgyermek szemüvegén át látható. Remek novelládhoz gratulálok!

  6. Kedves Erzsébet !
    Csodaszép történet, megindító, aranyos és szerethető.. A többnyire rövid tőmondatok jól hangsúlyozzák a gyermeki szemszöget, meglátásokat a bácsi bibircsókjától anyuka festékes arcáig 😪
    Nagyon szépen mutatod be nagymama és nagypapa szeretettel teli vidéki életét, és a vége egy kicsit könnyeket csalt a szemembe..
    Szeretettel gratulálok, és köszönöm az élményt, Vicus

Szólj hozzá!