Aranyos bácsika

Egész életemben vágytam, hogy lovagolhassak. Ha alkalmam adódott rá, nem kellett könyörögni, mindjárt lóhátra pattantam. Imádtam szabadon mozogni, a ló egyenletes ritmusos mozgását felvenni.
Akkoris jó volt, ha úgy vezették a lovamat, s nem én irányíthattam. Hirtelen elszabadult a fantáziám, s azt senki sem tudja megkötni. Annak csak én tudok parancsolni, s nálam a határ a csillagos ég. Soha nem félek, s ezt most nem nagyzolásból mondom, mert az nem az én stílusom. Szeretek a pillanatnak élni – ezáltal neveznek vagánynak – miközben fekete csillogó szűrő lovammal rovom a köröket.
Gondolatban már virágos mezőkön vágtázok, s fekete pulim nyelvét kiöltve lohol utánam. Ennél nincs szebb és jobb a világon, feljutni a hegynek legmagasabb csúcsára. Onnan szétnézni, majdnem elérni a fehér fodros bárányfelhőket.
Hát nem ez a legszebb?
Patak partjára ülve, fáradtan megpihenek még Csillag iszik. A puli meg odafekszik mellém, buksiját simogatom.
Volt egy vágyam, ami persze nem teljesült, mert nincs rá lehetőségem. Szerettem volna lovakat is tenyészteni, udvarunk elég nagy, tökéletes lett volna istálló építésre. A munka soha nem állt tőlem távol, s meg is fogtam volna a munka végét. Vonzott a kaszálás, s a traktorozás. Persze a hagyományos kaszálás, melytől erősödik a karizom. Sohasem próbálhattam ki, de a traktorozást annál inkább, nemegyszer vezethettem udvarunkban. Szénahordáskor élmény volt a szénában hemperegni, nem számított, hogy bökött.
Ha arról lett volna szó, hogy a lovaimat tisztán tartsam, azt is megcsináltam volna. Hiszen a disznókat is élvezettel kiganyéztam, a munka mindig éltettet. Nem is ezen múlt, hogy lesz-e lovam vagy nem, hanem egészen máson. Számomra a ló, egy olyan állat lett volna, amelyet szerethetek, s még szabadságot is adott volna. Mindig így képzeltem el, és milyen szép lett volna, ha sérült társaimnak lehetőséget adok a lovaglásra.
Jópár évtizede, szinte hagyománnyá vált, hogy október utolsó vasárnapján búcsú van Hosszúhetényben. Ilyenkor kivonul a falu összes apraja-nagyja, az egész pereputty. Ismerőseikkel találkoznak, beszélgetnek, a kicsik körhintáznak, vattacukrot esznek, s kakasnyalókát nyalogatnak. A szerelmesek tükrös szívet vesznek egymásnak, költik a pénzüket a bazárban. A bátrabbak, mint mi húgommal, hullámvasutazik, csészealjazik, s doszsemezik, miközben szól a zene, s jól érezzük magunkat.
Ahogy múltak az évek, egyes hinták kimentek a divatból, a tarifa ára pedig évről évre magasabb lett. Már csak nézelődni jártunk ki, közel sem volt olyan nagy élmény kint lenni, mint hajdanán.
Elment a kedvem a kimenéstől, kifogásokat kerestem, hogy miért nem akarok kimenni. Pedig a szívem nagyon is kihúzott volna, mert gyönyörű napos ősz volt, s a zene is dübörgött az utcánkba.
Hirtelen lovak nyerítését hallottam, s kimentünk kiváncsiskodni. Nagyon tiszták és rendezettek voltak a kispónik, és egy nagyobb is volt köztük. Tízen voltak, s megállás nélkül rótták a köröket a füves részen. Rengeteg gyerekes szülő állt sorba, hogy gyerekük lovagolni szeretne, vagy nem akart leszállni. Pár száz forint volt egy menet, ami öt kört jelentett. Úgy lennék most gyerek, s ott ülnék valamelyik póni hátán. Mire visszafelé jöttünk, már kevesebben várakoztak lovaglásra. Odamentem az idős bácsikához és bemutatkoztam, megkérdeztem tőle, hogy megsimogathatom-e csodaszép lovait. Természetesen, válaszolta, én pedig örömmel simogattam őket. Fénylett a szőrük, a sörényük bevolt fonva, fekete nagy szemük fáradtan csillogtak. Sajnáltam nagyon őket, legszívesebben elengedtem volna mind, hogy fussanak egy kört és leheveredjenek egy kicsit.
Felülnél a kedvemért kislány? – kérdezte a szerény, megtört arcú kis öregember.
Nagyon aranyos a bácsi, de én nehézkesen mozgok és egyedül nem tudok felülni. – válaszoltam kissé szégyenlősen.
Egyet se búsulj! – mondta vidáman, majd én segítek, s meglátod milyen jó dolog lovagolni.
Kellemetlen amikor idegenek segítenek, de nem tudtam felülni egyedül a ló hátára.
Mesélt miközben feltett, mire megköszöntem volna, már mást kérdezett.
Tizennyolc éves vagyok, most járok gimibe, Komlóra.
Te még kislány vagy, olyan fiatalkának látszol, azt hittem még általános iskolába jársz.
Van egy kisunokám, akit ritkán láthatok, de nagyon szeretem. Ő nagyon szépen táncol, és szereti a lovakat.
Sajnáltam, hogy keveset láthatja unokáját, amikor a kislányról mesélt, könnyes lett az égszínkék szeme. Együttérzőn megfogtam a kezét.
Közben anya és húgom is megérkezett. Vacsorát hoztak a bácsikának, aki hálásan megköszönte a finom, meleg vacsorát, s a dobostorta szeleteket.
Miattam mégegyszer haza kellett menniük – mondta.
Ugyan már, itt lakunk a buszmegálló háta mögött, sok fenyő áll az udvarunkban – mondta anya.
Szerettem volna leszállni, de ő hallani sem akart róla.
A gömbölyded holdat, s a csillagokat, lóháton köszöntöttem. Az esti szél lengette hosszú fekete hajam. Utoljára egy fotót kértem tőle, én a lovon ülök, ő ott áll mellettem mosolyogósan. Megöleltem, s fülembe súgta: Jövőre is eljövök hozzád. Bonyhádon lakom, vigyázz magadra addig, kislány. Kérem, vigyázzon magára aranyos bácsika, várni fogom szeretettel. Mindent elárult magáról, csak azt nem, hogy mi az ő becses neve.
Következő évben boldogan, s nagy szeretettel átnyújtottam neki közös fotónkat. Szemmel láthatólag, örült neki. Pár évig még találkoztunk, aztán soha többé nem láttam.
Emlékeimben kutatva újra és újra látom az aranyos mosolygós bácsikát, lovaival együtt.

2017. november 25.

Szólj hozzá!