MADÓTOK

MADÓTOK

Keveset tudok róluk, azt is pontatlanul. 1944. augusztus 28.-án, anyám születésnapján a biztonságosnak vélt pincében, mint óvóhelyen vártuk a következő órákat a légiriadó után, sorsunk hova fordulását.

Róbert ide lett elszállásolva, Szigethyékhez, itt várta a postást, aki elhozza neki a leszerelésről szóló írást. Tudta, hogy ez már postán lehet valahol, és végre leteheti a katonaruhát, otthagyhatja a ruszin munkaszolgálatos tábor felügyeletét, és indulhat haza. Foglalkozására nézve a párizsi magyar követségen dolgozott, szabadságát töltötte itthon, Pesten, ekkor hívták be katonai szolgálatra. Madó, a felesége már várta, hogy találkozhassanak. Teltek a napok, de egyelőre nem történt semmi. 28.-án együtt ültünk a pincében, pár bomba pottyant a földre a faluban. Aztán múltak a forró napok augusztustól szinte októberig. Aztán a háborút jelző hangok közeledtek a faluhoz, távoli bombázások hangja. Róbert kint tartózkodott az akkori munkahelyén másik két társával együtt. Egyre közeledett a front, megjelentek az orosz felszabadítók, aminek következtében jogosnak érezték a munkaszolgálatosok, hogy szabaddá tegyék magukat. Róbert így ott lelte halálát másik két tiszttársával együtt.

Később a halottakat apámnak kellett összeszedetni a faluban, és egy helyre temetni, legalábbis ideiglenesen. Így találta meg Róbertet is, és saját költségén eltemettette a falu temetőjében. Felesége, Madó már csak a sírját találhatta meg. Olyan megnyugvás volt számára, hogy legalább így rálelt a férjére, és olyan hálás volt, hogy sok-sok éven át küldött kedves kis csomagokat nekem, később a gyerekeimnek is Párizsból, ahová visszament dolgozni egy kalapszalonba. Minden karácsonykor jöttek a kedves csomagok, Madótok aláírással. Egy alkalommal találkoztunk később személyesen is rövid párizsi látogatásunkkor. Majd teltek az évtizedek, és elmaradtak a levelek. Csak az emlékük maradt meg, Madótok aláírással.

“MADÓTOK” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Szólj hozzá!