A haldokló bolygó

2068. június 17.
A Föld készletei lassan elfogytak. Sok állatfajta kipusztult, amivel felborult az egyensúly. Egyre súlyosabb szárazság és áradások sújtották az embereket. Kevesebb élelmiszert tudtak termelni, éhínség fenyegetett. A sivatagok még forróbbak lettek, a jég elolvadt. A tengerszint emelkedett.
Az emberek egymást kezdték kirabolni, főleg élelmiszert vettek el a másiktól. Még ölni is képesek voltak érte. A boltokat már rég kifosztották. Sokan elmentek a városokból, a betondzsungelekből, ahol már semmi ehető nem volt, és az erdőkben, hegyekben próbálták túlélni, a megmaradt állatokra vadásztak vagy magokat, bogyókat gyűjtöttek, mint annak idején az őskorban.
Úgy tűnt a bolygó pusztulása megállíthatatlan.

Kyron lassan sétált végig a városon, mely úgy nézett ki, mintha valami bomba söpört volna végig rajta. Mindenhol járművek álltak, elhagyatottan, kifosztva. Hullák hevertek szanaszét, nem volt, aki elszállítsa őket. A kirakatokat betörék, a boltok üresen tátongtak. Néhányan céltalanul kóborogtak, mások hátizsákokkal vagy táskákkal felszerelve siettek valahová. Kyron félelmet látott a legtöbb ember szemében. Emberek sírtak az utcán. Láthatóan nem tudták mihez kezdjenek ezután. Kyron hallotta, ahogy egy apa és a fia veszekednek. A fiú nem értette, hogy az apja miért akar elköltözni a városból, hiszen az egész világ összeomlott, nem volt hova menniük.

Kyronnak feltűnt egy férfi, aki odament az emberekhez, mondott nekik pár nyugtató szót, vagy épp adott nekik egy darab kenyeret. Odasétált a férfihoz.
– Észrevettem, hogy maga többekhez is odament, és beszélgetett velük, vagy épp átnyújtott egy darab kenyeret. Miért segít másoknak?
– Tudja, már évek óta hajléktalan vagyok, megtanultam pénz nélkül élni és beosztani a kevés élelmet. Az időjárási viszontagságokhoz már hozzászoktam. Télen mindig kibélelem a ruhámat újságpapírral, ami nagyon jól szigetel. Amikor megszűnt az áramellátás az emberek pánikba estek, én azonban nyugodt maradtam, hisz nekem előtte sem volt szükségem áramra. Afrikából érkeztem ide pár éve. A faluban, ahol éltem nem volt áram, ezért engem nem hatott meg különösebben, amikor itt megszűnt minden elektromosság. Azt vettem észre, hogy az emberek túlságosan elkényelmesedtek. Amikor nem volt többé áram hirtelen nem tudták hogyan tovább. Nem hagyhattam, hogy gyerekek és asszonyok meghaljanak csak azért, mert nem tudják, hogyan lehet túlélni úgy, ha az embernek a saját ruháján kívül semmije sincs.
– Ez nagyon figyelemreméltó öntől.
– És maga? Egy másik városból érkezett talán? Vagy egy másik országból? Érdekes a dialektusa.
– Messziről jöttem, nagyon messziről… Gondolja, hogy az emberek ezek után nem fognak önpusztító módon élni? Tekintet nélkül saját magukra, embertársaikra, az állatokra, az egész bolygóra?
– Úgy gondolom, az emberek végre rájöttek, hogy nem kellene kizsigerelni a bolygót, ami otthont ad nekik.
Ekkor egy férfi tűnt fel előttük és fegyvert fogott rájuk.
– Adjatok ide minden ehetőt! – mutatott a hajléktalan férfinál lévő táskára, amiben a kenyeret tartotta.
Kyron farkasszemet nézett a pisztollyal.
– Gyerünk, mi lesz már! – hadonászott a fegyverrel.
– Képesek vagytok még ebben a helyzetben is megölni egymást, ahelyett, hogy összefognátok? Én egy idegen faj képviselője vagyok, a nevem Kyron. Egy ideje már megfigyelünk benneteket. Néztük az önpusztító életmódotokat. Láttuk, ahogy a bolygó haldoklik, az éghajlat teljesen átalakul, ahogy a szeméthegyek ellepnek mindent. Láttunk azonban olyanokat is, akik tenni akartak valamit a Föld megmentéséért, akik kiálltak a bolygó mellett. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem írtunk ki benneteket, csak figyelmeztetünk. De az olyanok, mint te – mutatott a fegyveres férfira – juttattátok el a bolygót idáig. Ti megérdemelnétek a halált – ezzel felemelte a kezét, a férfi pedig eldobta a fegyverét és üvöltve a fejéhez kapott.
– Hagyd abba, kérlek! – mondta a hajléktalan férfi szomorúan. – Sok ártatlan ember halt meg, köztük jónéhány barátom is. Ez a férfi csak kétségbeesésében fenyegetett meg minket.
Kyron leengedte a kezét.
– Valóban? Ha mi nem lépünk közbe, akkor az egész emberiség kihal. Tisztában vagytok ezzel?
A férfiak bólogattak.
– Mi lesz ezután? – kérdezte a hajléktalan.
– Az emberiségnek mindent újra fel kell építeni, de környezetkímélő módon. Ha újra arra a szintre süllyesztitek a Földet, hogy az összeomlás szélén áll, akkor eljövünk és elpusztítunk benneteket végleg.
Kyron elővett egy apró készüléket és átnyújtotta a férfinak.
– Mi a neved?
– Jonathan.
– Jonathan, átadom neked ezt a készüléket, ez egy üzenetet tartalmaz tőlünk nektek. A te feladatod lesz, hogy minél több emberhez eljuttasd. Továbbá különféle technikákat találtok rajta, amivel újra felépíthettek mindent, anélkül, hogy ártanátok a bolygónak.
– Köszönöm a megtiszteltetést Kyron. Ígérem, annyi embernek juttattom el az üzenetet, amennyinek csak tudom.
Kinyújtotta a kezét az idegen felé, aki nem értette mit akar a férfi. Jonathan megfogta a kezét és megrázta.
– A Földön ezt kézfogásnak hívják, és például akkor használjuk, ha megegyezünk valamiben.
Kyronnak mosolyra húzódott a szája. Az ő feladata itt véget ért. Tudta, az emberiség jó útra fog térni.

“A haldokló bolygó” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. “az emberiség jó útra fog térni.”

    Ez a legnagyobb utópia az egészben. Az emberiség soha nem fog jó útra térni, legfeljebb ideig, óráig, a nehézségek idején. Soha nem tanul a történelemből, hiába látja, hogy milyen fejlett civilizációk pusztultak el, ismét elköveti a hibák sorozatát, majd épít és újra rombol. Körforgás az emberi lét, ahogy egy kicsit jobban megy, már elbízza magát.

    Szeretettel: Rita🌹

  2. Futurisztikus képek, végül pozitív kicsengés van az írásban. Nem gondolom, hogy lesz ” külső” segítsége a Földnek. A lefestett kép még jó ideig várat magára, de kétségtelenül rohanunk arrafelé.

Szólj hozzá!