Talpraesetten az élet felé

Lillának apakomplexusa volt. Nincs ebben semmi különös. Alapvetően mindig is a magas, jóképű, idősebb férfiakat részesítette előnyben. Talán csak amiatt, mert az apját egy hónapban jó, ha legfeljebb egyszer-kétszer láthatta, mert aki kamionozásra adja a fejét a lehető legmagányosabb állást válassza.
A kéttannyelvű, tizenkét osztályos gimiben – ahova járt -, valósággal totálisan bele volt habarodva az irodalomtanárába, aki később beszédórákat is adott neki, és szakmai szempontból legalább is minden elképzelhető dolgot megtett annak érdekében, hogy talpraesett, rendkívül tehetséges tanítványát felvegyék a Színművészeti Egyetemre.
Fizikai adottságai, alacsony – alig százhatvannégy centis -, magassága szinte kamaszkorától fogva zavarta, amikor először jöttek gimnáziumába filmes szakemberek, hogy egynehány, vállalkozó szellemű fiatalnak megcsillogtathassák a fényesen ígéretes jövő lehetőségeit. Lilla mindig is szeretett sportolni, így a kondícióval, és szerencsés géneken kívül a megjelenésével úgymond nem lehetett semmi hiba. A nagyobb gondot saját morfondírozó, önostorozó marcangolásai, lelki vívódásai jelentették. Ugyanis, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogyan Lilla megtervezte, vagy megálmodta, és igazságérzete szinte kivétel nélkül sohasem hagyta cserben, és nem hagyta szó nélkül a szemétkedéseket, vagy gonoszkodásokat, akkor Lilla kisebb-nagyobb balhés szituációk kellős közepében találhatta magát, hiszen ami a szívén az a száján típusú emberek típusába tartozott.
S bár többször megtörtént, hogy a főétkezéseket – ki tudja miért? -, a desszerttel szerette kezdeni, előfordult, hogy egyszerre csúcstartóként három-négy adag somlói galuskát is simán elfogyasztott, ami után jöhetett a leves, és a tulajdonképpeni főétel.
Balszerencséjére az egyetemre az ötven jelentkezőből csupán alig négy embert vettek fel, így Lilla azon terve, hogy pár éven belül majd igazi, kétórás nagyjátékfilmek, és Pulitzer-díjas színházi darabokban fog szerepelni szinte azonnal romba dőltek, és füstbe mentek.
Voltak tanárja még hitegette egy darabig, miszerint: tartson ki. meg hogy nem sok ember jut el idáig, ahova ő eljutott, – mégis Lilla továbbra is úgy érezte, ha a szülei által preferált, és agyon dicsért közgazdász állást kel választania alig pár napon belül megőrül, és az elmeosztályon végzi. Már hamar kiderült, hogy amit nem kedvelt, vagy amit nem szívvel csinált, azt olyan hamar otthagyta, mintha el se kezdte volna.
Inkább vett egy mély lélegzetet, összeállt volt gimis barátnőivel, és együtt összedobták az albérletre való költségeket, és elég hamar felköltöztek Pestre, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy vidéken szinte semmilyen lehetőség, vagy karrierre nem számíthatnak.
Lilla a késő esti éjszakázásokat ki nem állhatta. Nem mintha rettegett volna, vagy mániákusan tartott volna a sötétségtől, vagy a kísérteties éjszaka váratlanságaitól – elvégre annak idején még az önvédelmi tanfolyamot is sikeresen teljesítette, amikor a szokásos karate, és kungfu-mozdulatokat mellőzve saját férfi oktatóját egy hatásos tökönrúgással tette tökéletesen ártalmatlanná. Mégis azt érezte, hogy az éjszaka mintha kiszivattyúzta volna a tartalék energiát. Mintha egyszerre le – és bedarálta volna, hogy aztán halálkimerült zombieként térjen haza, és holtfáradtan zuhanjon álomba ruhástól.
Szüleitől számtalan formában volt alkalma azt hallani, hogy a munkának igenis van becsülete, meg hogyha keményen dolgozik, akkor előbb-utóbb minden vágya, álma teljesül. Ám szülei is egy másfajta generáció szerves tagjai voltak, és Lilla is egy másik társadalomban nőtt fel és integrálódott.
,,Már pedig akkor sem fogja hagyni, hogy bárki, vagy bármi eltérítse eredeti célkitűzéseitől!” – nagyon jól tudhatta, ha érvényesülni akar ebben a pénzközpontú, alapvetően elüzletiesedett és velejéig számító világban, akkor elsősorban mindig a főnököket, igazgatókat, a nagyfőnököket kell megnyernie magának, és beférkőzni a bizalmukba.
Arra azonban kínosan vigyázott, hogy senkivel sem feküdt le, vagy lépte át a főnök-beosztott keskeny határsávot.
Talán nem meglepő, ha több helyről is éppen azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó kedvére tenni a felsőbb vezetőség elvárásainak.
Voltak ún. lepra, vagy kulimunkák, melyet azért neveztek gúnynévvel így, mert a legtöbb esetben vagy senki sem akarta elvállalni, hiszen annyira szarul fizettek érte, vagy szó szerint olyan megalázó, siralmas körülmények között kellett az adott munkavállalóknak melózniuk ott, hogy arra az épeszű ember bármennyire is pénz szűkében volt semmi szín alatt nem volt hajlandó.
Lilla barátnői több alkalommal átruccantak Bécs belvárosába, és lássanak csodát! Szinte azonnal egy teljesen megváltozott, élhetőbb, és lehetőségekkel teli világban találták magukat, ahol a legtöbb középosztálybeli ember szinte azonnal megtalálta számítását, még akkor is, ha többségük a vendéglátó, vagy szolgáltatóiparban volt kénytelen-kelletlen elhelyezkedni. A fizetésük még így is a triplája volt euróban számítva annak, amit pesten éhbérként emlegetnek.
Lilla talpraesett karakánsággal hamar feltalálta magát a vendéglátóiparban, és bár hónapon belül már igazi fejes, befolyásos üzletemberek is csupán csak azért kezdték látogatni a bécsi éttermet, mert egy fantasztikusan határozott, erősakaratú magyar lány ott dolgozott. Nem is volt hiány a szépszámú udvarlóban, és kérőkben, akik szinte egymást túllicitálva próbálták meg elhívni randizni, vagy csupán csak egy görbeszagú éjszakára Lillát, aki sohasem keverte a magánéletét a munkahelyi románcokkal.
Még így is bőségesen akadtak olyanok, akik óhatatlanul be-bepróbálkoztak nála. Záróra után főként a hajnali órákban egy-két kitartóbb férfi szívesen megvárta, míg az étterem vasrostélyos kapui automatikusan leereszkednek, és a fáradt alkalmazottak mindent gondoskodó precizitással bezárnak. Ilyen eseteken máris valósággal megrohamozták Lillát, és főként a nemzetközi angolt gagyarászva szóltak neki, hogy nem lenne kedve esetleg felugrani a lakásukra egy ital erejéig, aztán ki tudja…?
– No thank you! – volt minden esetben a kitérő válasz.
Aztán megismerkedett egy szintén magyar, gátlásos, de roppant előzékeny, udvarias fiatalemberrel, aki filmrendező szeretett volna lenni, és élt-halt volna egy olyan lehetőségért, hogy legelső forgatókönyvéből film készülhessen.
Észre se vette, de szimpatikusnak találta csetlő-botló esetlenségét, ahogy az étterem konyhai részlegén a koszos tányérokkal szerencsétlenkedik, és megpróbál mindent tükörfényesre varázsolni.
– Figyuzz! Csak annyi a dolgod, hogy beteszed ezeket a tányérokat a mosogatógépbe! Nem kell a kezeidet használnod, ha nem muszáj! – jegyezte meg kioktató hangnemben, ami kicsit rosszul esett a fiatalembernek, aki a nap hátralévő részében nem nevetett és nem is mosolyodott el, tehát Lilla jogosan nézhette egy roppant begyepesedett agyú, ecetesuborka képű embernek.
Később műszak után Lilla és kedvenc barátnői beültek egy közeli kis bisztróba, és jókat beszélgettek. Lilla akkor kérdezte meg először, hogy a fiatalember nem e szeretne esetleg velük tartani. Nagy nehezen, de sikerült rábeszélnie. Innentől kezdve főként Lilla barátnői voltak azok, akik uralták, és kézben tartották a beszélgetés további menetét. Hogy mikor ismerkedtek össze? Hol találkoztak? Lefeküdtek-e egymással stb.
– Csajok! Kérlek benneteket! Ez a legszentebb magánügyem! – felelte határozottan, és barátnői tudták, hogy ilyenkor nem érdemes barátnőjüket tovább faggatni, mert úgy sem árul el többet magánéletéről.
Amikor este mindannyian távoztak a bisztróból a barátnők elköszöntek Lillától, aki felment a fiatalember kissé szegényes garzonszerű lakására, ami rengeteg falig érő könyvespolcaival sokban hasonlított egy közepesméretű könyvtárhoz, vagy éppen antikváriumhoz. Lilla szerette volna, hogy megtörténjen a dolog. A srác nagyon feszült, és ideges volt, és vagy fél órán keresztül ecsetelte a megfelelő óvszerhasználat előnyeit, míg végül Lilla volt az, aki kézbe vette az irányítást, és hagyta, hogy a testi gyönyörök mindkettejük számára felejthetetlen élményt nyújtsanak.
Később a fiatalember állandóan megjelent az étterem előtt, ahol Lilla dolgozott. Szinte nem volt olyan nap, hogy valami ki aprósággal ne lepte volna meg barátnőjét. Hol egy Teddy-mackóval, máskor egy megfizethető virágcsokorral, és bár Lilla pénzkidobásnak vélte a virágot, mert az egyébként is hamar elszárad, mégis nagyra értékelte magában a gesztust, hogy lám csak azért a XXI. században sem veszett ki teljesen a romantika hajlama, és az őszinte lovagiasság.
Lilla egyszer csak azt vette észre, hogy bizonytalankodik. Egyrészt úgy érezte, mintha megrekedt volna egy olyan patthelyzetben, ami bár kétségtelen, hogy jól fizetett, legalább is többet, mint odahaza, de karrierje szempontjából kissé negatívan kezdte megítélni helyzetét.
Ha élete végéig egy jól menő étteremben kell dolgoznia egészen biztos, hogy vagy megbolondul, vagy a dühöngőben végzi. Többre vágyott, hiszen ambiciózus volt, és hajtotta a titkos becsvágy is. S bár maximálisan megvoltak vele elégedve főnökei, és az étteremvezetők is alig tíz hónap intenzív munka után úgy döntött, hogy kilép, és megpróbál olyan karriert felépíteni, amit mindig is szeretett volna.
Mi kell egy jól működő, ütőképesen felépített karrierhez? Megfelelő szakmai kapcsolatok, presztízs és természetesen elegendő anyagi tőke, amit megfelelő módon szükséges befektetni, hogy megfialhasson a pénz. És mivel a márkás étteremben mindig remek kapcsolatokra lehet szert tenni Lilla egymás után kezdte felhívni azon üzletembereket, akiktől puccos névjegykártyákat sikeredett összegyűjtenie, és igyekezett őket induló vállalkozása miatt meggyőzni.
Mivel konkrétan nem volt még sem üzleti tapasztalata, sem megfelelő stratégiája, vagy koncepciója ezért keresnie kellett valakit, aki ebben szakértő, és aki remélhetőleg nem verte át. Talált is ilyen embert, aki megfizethető áron dolgozott, és aki gyakorlatilag minden vállalkozástani, üzleti ismeretbe részletekig menően beavatta. Felvázolta a hasznot, és profitot a tőkemozgásokat már a legelső negyedévben, az inflációt ami szinte mindig ott kísértett minden nyereség felett. Míg végül alig nem egészen két éven belül Lilla egy megbízható, és stabil vállalkozás üzletasszonyának mondhatta magát Bécsben.
Az ember azt híhetné, hogy biztos karrieren kívül már másra nincs is szüksége, ám Lillát saját nyughatatlansága még többre akarta sarkallni. S bár a német nyelvet nem igazán beszélte, de remek kapcsolatokra tett szert gördülékeny vállalkozásának hála, az osztrák médiában találta magát. És mivel a fejesek maximálisan megbíztak benne, hiszen pontos, precíz munkaerő volt, aki egyetlen percet sem késett, nem vett ki felesleges betegszabadságot, és nem is bliccelte el a fontosabb dolgokat, ezért berakták egy amolyan kulturális műfajú műsorba, ahol a kortárs európai költészettel, és kortárs prózák széles kínáltatával kellett a kíváncsi, újdonságra szomjazó nézőket megismertetni, és kissé felcsigázni az érdeklődésüket.
Egy-két hónap után itt is – nyugodtan mondhatjuk -, hogy a nyelvi nehézségek ellenére kisebb-nagyobb sikerek koronázták munkásságát. Idő közben néhány kedvenc osztrák műsorvezető hölgy behozta a munkahelyére kisgyerekeit, és Lilla szinte rögtön felismerte, hogy valami hiányzik az életéből.
Gondolt egyet, és élő adásban üzente meg a gátlásos, magyar fiatalembernek, hogyha nézi a szóban forgó adást nagyon szívesen megpróbálná vele a közös életet. Nem is kellett több. A gátlásos fiatalember munkaidő végeztével egyik barátja kocsiján elvitette magát az adott tévé szerkesztőségi épületéhez, és hevesen dobogó szívvel, kéz tördelve toporgott az ajtóban állva, hiszen jócskán megijedt a marcona, gorilla-típusú, tagbaszakadt biztonsági őröktől, akik néhányszor bámultak rá, hogy vajon ki lehet?
Mire Lillának is lejárt a munkaideje, és megpillantotta a tétova, félszeg fiatalembert végre biztosan tudta, hogy mit akar kezdeni folyamatosan változó életével. A boldogságot választotta.

“Talpraesetten az élet felé” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!