Az utolsó szoba

Szekrény, asztal, szék, ágy: idegen-bútorozott szoba.
A falon a képek, gyerekek, unokák, egyetlen kapcsolat a még létező múlttal, jelennel. Értékes, féltve őrzött kincsek: magántulajdon. Állandóság a falon, ahová pihenni jár a vágy.
Fogságban, amióta a fáradt lábak felmondták hosszú évek szolgálatát, s nem hajlandóak tovább hordozni az öreg, elnehezült testet. Kötve, egy apró szoba korlátai közé.
Az ablakban zöldelő szobanövények, a még nem teljes elhagyatottság átlátható bizonyítékai. Fölösleges sötétítő az ablak két oldalán: minek még jobban behatárolni az amúgy is szűk teret? Szemben az ajtó, még nyílik, ott azonban ő a saját lábán, függőleges testtartással már sose fog kimenni…
Csillogó ablakszárnyak: egyetlen lelki kapcsolat a külvilággal, apró örömhírnökök átengedői. Rajtuk keresztül üzen langymeleget aranymintáival a Nap a fáradt léleknek, s darabka égsátor vigasztal vénülő reménységgel. Apró madárkák, tarka tollaikkal, örömöt táncolnak az itató szélén. A szél, ha megvadul, haraggal tépázza a juharfa lombját s égnek repíti a margaréta apró szirmait. Mosolyt csal arcára a hópelyhek szeszélyes játéka, s elneveti magát a szánkózó apróságok láttán. Boldog emlékek gurulnak elő a régmúlt gyermekkorból, s a vén mellkasban hirtelen felujjong a gyermeki szív.
Így váltakoznak az évszakok, s a kor most ráérősen átéli, érzékeli minden mozzanatát a múló időnek.
Utolsó állomás, a szoba. Szállás, menedék, otthon, ahol mégis megpihenhet a sors- és időviselte test. Saját ágyban, kilátással az égboltra.

Bielefeld, 2017. Advent