A Kihívás

Sötét volt még, bár már nem sok hiányzott ahhoz, hogy elérkezzen az új hajnal, s a Napnak első fénysugara, vörösre fesse az eget.
Ott állt egyedül, közvetlen az erőd külső fala mellett.
De most hírtelen megtorpant, várt még.
Szüksége volt pár percre, mielőtt a továbbiakban bármit is cselekedett volna.
Eddig eljutott, mert tudta merre kell jönnie, emlékezett vissza.
Úgy érezte, jó, ha még egyszer átgondol mindent.
Hiszen nem éppen szokványos dolog, amire készül.
Ebben a rendszerben, és ebben az egységben élve, ez merőben szokatlannak számított.
Ugyanakkor, egy cseppet sem volt izgatott.
Sőt. Egyenletes légzés, nyugodt mozdulatok, és határozottság jellemezte tettét.

A külső hőmérséklet, ami így idekint érte, egy kicsit zavarta, mert fázós volt.
De valamit, valamiért. – Vélekedett.
Azért az megnyugtatta, hogy a teljes testét borító fekete páncélzata ha kell, akkor némi védelmet nyújthat, az esetleges ellenséges támadásokkal szemben.
A félelmet pedig nem ismerte.
Hiszen amióta csak az eszét tudta, katonaként élt, katonának nevelték, aki őszintén, és odaadóan szolgálja a népét, s nem utolsó sorban a királynét magát.
Aki uralkodott felettük.
Na meg persze, teszi a dolgát, kérdezés nélkül természetesen…

Ám most mégis, valami új, egy merész kis gondolat „született” meg a fejében.
Változásra vágyott.
Megváltoztatni valamit, ami végre neki is jó, sőt, csak neki.
Amely az egyszerű történések folyamatából alakult ki.
A dolog egyébként ott kezdődött, hogy télire ennivalót hordtak be, gyüjtvén az erődbe.
Azt kellett felügyelnie, a többi társával együtt.
Megóvva a szorgos munkát végző dolgozókat, más – idegen csapatoktól, vagy rajoktól, akikkel egyébként sajnos, tényleg tele volt a környék.
S gyakorta intéztek támadást ellenük, vagy be akartak hatolni hozzájuk a falak mögé.
De lezajlott rendben minden, ezért is jött neki íly hírtelen, hogy ma éjjel, alkalmas lenne, és megtehetné.
Ráadásul az utolsó szállítmány leghátsó részéből, egy jó nagy darab élelmiszer mennyiség visszamaradt.
Leesett a földre, elhagyták, figyelmetlenek, vagy mondjuk úgy, ott felejtették.
Na, ez volt hát az, ami miatt most Ő tulajdonképpen ide jött.
S itt van, álldogálva a sötétben, várakozva, megkérdőjelezve az összes eddig elfogadott és betartott parancsot – dolgokat, csakis önmagának akarva télire szintén, azt.
S úgy érezte elég erős lesz hozzá, hogy felemelje, elbírja majd visszafelé az úton.
Így valahol elrejtve miután megszerezte, némi pluszhoz jutva általa akkor, amikor kissé szűkében lesznek majd az élelemnek.
Ledobva magáról az eddigi kötöttségeket, erkölcsi bilincseit, tagadva meg az esetleges kételyeket, úgy döntött csupán kihívásnak fogja tekinteni ezt a dolgot…

Hideg szél hordta maga után a száraz faleveleknek tömegeit.
Az arcába fújt, testébe belekapaszkodott.
Még pár perc azután, amíg a szándékból tett nem lesz.
Annyira hatalmassá tette őt ebben a pillanatban, amilyen talán soha sem volt.
A sötétben ezek végeztével majd egyszer csak ott volt, közvetlen a szeme előtt. Megtalálta.
Meredt rá, hegynek látta hírtelen méretét.
Hát itt van végre – gondolta.
S innen már nem lehetett többé visszakozni.
Kihúzta magát, lassú, egymást követő apró léptekkel elindulva felé.
Még-még, ameddig annak távolsága elérhető közelségbe nem került.
Azután kinyúlt felé, átkarolva, megmozdítva, összeszedve, és eltelve, minden bátorságával:
Magasan a feje fölé emelve.
A súlya meglepte azért, de nem volt vészes.
Ez már az övé. Csakis az övé, és senki, soha többé nem veheti el tőle.
Hátat fordított, győzelemittasan nekiindulva nagy lendülettel visszafelé.
Amikor egyszer csak valami megmagyarázhatatlan dolog történt…

Fények gyulladtak. Két hosszú pásztában „megszületve” jobbról, s balról, közvetlen mellette.
Amik azután később, egyenesen őrá szegeződtek.
Bepánikolt, futásnak eredt.
Hiszen oly kicsi az a táv, amit meg kell tennie.
Most nem veszíthet. És nem is fog!
Így érte el az erőd falánál azt a kijáratot, amit ő maga csinált, ásott ki magának alatta.
Behúzva maga után „zsákmányát” már védve ugyan, de még sűrűn lihegve, most bátran belenézett a fényekbe.
Végül is, szerencsével járt – nyugtatgatta önmagát.
Akik keltették azokat, velük egyenest szemezve mindannyian Figyeltek.
Vajon mi fog történni most?!…

– Láttad? – kérdezte a szemüveges fiú, és a lányra nézett.
– Igen – felelte az. Fantasztikusak.
Csodálatos ez a biológiai egyensúly itt a Földön.
És hogy mennyire erős volt az a kis hangya, amikor ekkora terhet felvállalva, egy hatalmas morzsát is futva képes elcipelni.
Ragyogó arccal, mosolyogva, jó pár percig még bámulva előre, és belevilágítva a sötétbe ott ahol a kis rovar eltűnt, időztek.
Majd amilyen hírtelen – úgymond színre léptek, ugyanúgy lekapcsolva lámpáikat, felálltak a hasalásból a ház végi kicsi kertben.
A fiú lesöpörte ruháját, segítve kedvesének leszednie kabátjáról a száraz avar maradványokat, megfogta szorosan a kezét.
Szemüvegét feltolva egészen az orráig, csak suttogva szólt hozzá.
– Szeretlek nagyon.
S a csók, amelyet a lánynak adott, szintén valaminek a kezdete volt.
Egy másság, egy egészen új dolog.
Ami az igazán fontos dolgok között:
A Kihívás…

Budapest – Újpest; 2017. Január 25 – December 19. Kedd.