Julcsika

Julcsika

Igen mutatós, amolyan kikapós asszonyka volt Julcsika. Isaszeginé, aki a főnök titkárnője volt, nyugdíjba ment, és Julcsika lett az utódja. Előtte is a cégnél dolgozott, technológus volt. Soha nem került az érdeklődés középpontjába. Amolyan sokadik volt a sorban. Azonban mióta titkárnővé avanzsált, kivirult. Más lett a frizurája, másképp öltözködött, adott magára. Viselkedése is más lett. Magabiztosabb, mosolygósabb, sőt, udvariasabb, kedvesebb is. Feltűnő valaki lett. Szép bársonyos bőre, harmonikus magabiztos járása volt. Egyedi jelensége lett az irodaháznak, amint ruganyos járásával végig tudott vonulni az igazgatóság folyosóján. Amennyiben az Abbás Agnethának, volt Európa legszebb feneke, és ez a megállapítás az újságok szerint széles közvélemény kutatáson alapult, úgy Julcsikáé volt a második legszebb. Muszáj volt utána fordulni. Gyakran jártam azelőtt is a főnök előszobájába, de Julcsika beköltözése óta megsokszorozódtak ottani ügyeim. Gyorsan megtanultam kedvébe járni. Pár hét elteltével már tegeződtünk. Nem volt már fiatal, inkább középkorú. Fülében diszkrét, de mutatós fülbevalót, csuklóján vékony ízléses karperecet hordott. Sötétbarna, meleg szeme volt. Jól esett belefeledkezni. Pillantásaimat viszonozva, mindig kíváncsian, várakozón nézett a szemembe. Tekintete mélyén valami elnyomott, eltitkolt, buja vágyat véltem felfedezni, ami nagyon vonzott engem. Észrevette. Nem volt fecsegős, inkább tartózkodó típus, de én megtaláltam vele a hangot, így gyakran, és sokat beszélgettünk. Egy idő után észrevettem, hogy a titkárságra leadott ügyeim gyorsabban intéződnek. Házi rendezvényeken, vagy a cég fontos eseményein is, mindig valamilyen megkülönböztetett helyzetbe hozott. Magam, az igazgatási osztály munkatársaként, egy vezető nélküli osztályon, bár kinevezve nem voltam, olyan elfogadott osztályvezetőként dolgoztam. A titkárság, Julcsika irodája, az én irodám második szomszédja volt. Egy-két hónap múlva már úgy jártam be hozzá, mintha ott lenne a munkahelyem. Többen meg is jegyezték, nem minden él nélkül, túl gyakran látni itt téged. Egy alkalommal, mikor a főnök valamiért kijött az irodájából és én épp Julcsikával trécseltem, félig komolyan, félig tréfásan kifakadt.
– Nem foglalja le túlságosan a titkárnőmet Péter?
– Nem, főnök, előzött meg Julcsika a válasszal, én hívtam, nem tudtam kinyitni az egyik iratszekrényt.
– Hát igen, ezek a mai tömegbútorok, mosolygott a főnök kétértelműen. Legyen szíves, szóljon a főmérnöknek, hogy hozza be az új gyártmány dokumentációját, mondta Julcsikának, és visszament az irodájába. Magam is visszaódalogtam a sajátomba. Julcsikának volt egy barátnője, aki a termelési osztályon gépírónőként dolgozott. Magdinak hívták. Magdi is folyton ott trécselt a titkárságon. A főnök valamiért kedvelte. Julcsika ezt kihasználva, addig sündörgött, míg a főnök áthelyeztette Magdikát a titkárságra, mondván Julcsika túl elfoglalt, szüksége van segítségre. Ettől az időtől fogva én kevesebbet jártam a titkárságra, Julcsika viszont többet az én irodámba. Előbb különböző álügyekkel, később már nyíltan. Jött, leült, beszélgettünk. Többnyire a gyerekeiről beszélt, egy hat éves leány, és egy nyolc éves fiúgyermeke volt, mindketten egy iskolába jártak. Férje, közigazgatásban dolgozott.
– Gyorsan eljár a keze, ha a gyerekek rosszalkodnak, mondta a férjéről. Türelmetlen velük, inkább csak a haverok meg a sörözés érdeklik, ahelyett, hogy velük foglalkozna. Szerintem minden férfi ilyen, állította meggyőződéssel, rövid szoknyáját igazgatva, amely épphogy eltakarta formás combjait. Gyorsan csinálnak egy-két gyereket az asszonynak, akinek aztán ezekkel megvan az elfoglaltsága, ők pedig, új kalandok után járnak.
– No, azért a hölgyeket sem kell félteni egy kis kalandtól, próbáltam védeni a férfimundér becsületét, mire megsértődött.
– Nem is jövök többet, Te se gyere, mondta, és kacéran kilibbentette magát az irodámból.
Nadrágot, szoknyát felváltva viselt, de akár egyik, akár másik volt rajta, számomra, és ezzel sokan voltunk így, lélegzetelállítóan kívánatos volt.
Bizonyos termékünkhöz, egy NDK – akkor még volt ilyen- cég által gyártott alkatrészeket használtunk. Ettől a cégtől, egyszer egy háromtagú küldöttség látogatott hozzánk, valamely műszaki változtatásokkal kapcsolatos egyeztetésre. Két úr és egy hölgy érkezett. Mindhárman műszakiak. Főmérnökkel, technológusokkal és a termelési osztály vezetőjével tárgyaltak, egy, a termelési osztályon dolgozó németül jól beszélő munkatárs segítségével. Munkájuk befejeztével, három napig voltak, a főmérnök búcsú partit kívánt adni a cég klubjában. Megszervezésére Julcsikát bízta meg.
Julcsika addig mesterkedett, hogy engem is meghívtak. Hidegtál, vörös és fehérbor, valamint sör volt a menü. A parti folyamán, a férfiak műszaki megoldásokon való rágódásai, unalmassá váltak számunkra, így mi, Julcsika, az NDK-s hölgy és én, külön húzódva, az NDK-s, és a hazai viszonyok különbözőségén, az ottani és itteni árakról, no meg a divatról, zenéről cseréltünk eszmét. Már amennyire ez az én német tudásomból tellett. Az NDK-s hölgy korunkbeli szőkeség volt. Sört ivott.
– Gesundheit, cum wohl – cum wohl, emelgettem felé sűrűn a poharam, amit ő egyre szélesebb mosollyal fogadott, nagyokat kortyolva söréből. Julcsika kíváncsian figyelte társalgásomat a szőkével.
A parti végeztével, már késő éjjel, megbeszéltük, hogy a vendégeket a főmérnök, Julcsikát pedig én viszem haza. No, végre eljött az én napom, gondoltam borzongó izgalommal. Lakásuk felé hajtva, a kocsi félhomályában az ülésen átnyúlva, a kezét magamhoz húztam, és bársonyos tapintású hűvös ujjait puszilgattam. Nem ellenkezett. Sőt, meg-megsimogatta arcomat. Lakása közelébe érve egy világítás elöl eltakart helyre, egy fodrászüzlet fala mellé szándékoztam parkolni, odaérve még szinte mozgott a kocsi, amikor Julcsika kipattant az ajtón, és egy kurta köszönéssel, elfutott lakása lépcsőháza felé.
– Ne haragudj, mondta őszintének tűnő sajnálkozással, másnap az irodámban. Nem tudtam volna beérni egy-két csókkal, meg aztán mindig jöhet is valaki, a férjem pedig nagyon féltékeny, tette hozzá. Ő, ugyan lófrálhat bármerre, de az én mozgásomat árgus szemekkel figyeli.
– Miért hagyod, fakadt ki belőlem.
– Te ezt nem értheted, ne is beszéljünk róla, de most mennem kell, majd jövök, és elrohant.
Mámoros érzés fogott el. Az egész beszélgetésünkből nekem csak az jött le, hogy esetleg, majd, valamikor, egy-két csóknál többre is számíthatok. Aznap már nem jött. Pár nap múlva azzal állt elő, hogy megbeszélte a főnökkel, pénteken felmennek Magdikával Pestre egy két dolgot vásárolni. Mivel egy nap nem lesz elég, éjszakára megszállhatnak a cég által bérelt lakásban. A cég bérleménye arra szolgált, ha valamely munkatárs nem képes egy nap alatt elvégezni hivatalos teendőit, ne kelljen szállodáznia, hanem ott megszállhat.
– Te pedig, vetett rám olyan pillantást, hogy az ablakon is kiugrottam volna, ha azt kéri, kiveszel egy nap szabadságot, és elviszel bennünket. Jó lesz így?
– Hogyne, persze, szívesen elviszlek benneteket. Válaszoltam lelkesen.
Úgy is történt. Pénteken reggel egy megbeszélt helyen találkoztunk. Már mindketten ott vártak egy-egy utazótáskával a kezükben. A táskákat betettük a csomagtartóba, Julcsika mellém, Magdika pedig a hátsó ülésre ült. Nem tudom Magdikával mit beszélt meg velem kapcsolatban, de egész úton úgy viselkedett, mint aki egy régi szeretővel szerelmi légyottot tervez. A Luxus áruházba mentünk. Vásárlás után, megkerestük a szállásunkat, amely Budán, a Varsányi Irén utcában volt. Bár körülményesen, de megtaláltuk. Már kezdett szürkülni, amikor gyalog elindultunk éttermet keresni. Hamar találtunk is, és megvacsoráztunk. Bakonyi bordát ettünk galuskával, és vörösbort ittunk hozzá.
Épphogy befejeztük az étkezést, a lányok kimentek a mosdóba. Mikor visszajöttek, Julcsika már nem is ült le, hanem hanyagul kérdezte, vagy inkább odavetette Magdikának.
– Akkor te most maradsz még egy kicsit, aztán majd jössz, jó?
– Persze, csak menjetek, nézett ránk Magdika vigyorogva.
A lakásba érve hátulról átöleltem. Megfordult, szép szemeivel furcsán fürkészve nézett rám.
– Biztos, hogy kellek én neked, kérdezte? Válaszra már nem jutott idő, egymásnak estünk. Ezt követően, ahol, és amikor csak alkalom adódott, kihasználtuk. Egy napon azzal lepett meg, hogy ma, sokáig ráér. Férje elutazott, a gyerekekre pedig édesanyja vigyáz.
Munka után elvittem egy, a városunktól pár tíz kilométerre fekvő településre, amelynek cukrászdájában finom süteményeket és különleges fagylaltot készítettek. Hazafelé jövet, még nem volt este de már kezdett szürkülni, amikor a települést elhagyva, Julcsika az ölembe kezdett matatni. Kibontotta az övemet, és a nadrágomat, alsónadrágostól, kis megemelkedéssel én is segítettem, a térdemig lehúzta, majd áthajolt, és kéjes nyögdécseléssel kedvét kezdte tölteni az ölemben. Én vezettem, ő nyögdécselt. Ez így ment egy-két kilométer hosszon. Egyszer csak, egy kanyar után, látom, hogy két kocsi áll az út szélén, mindkettőnél egy-egy rendőr. Oly hirtelen történt, hogy már nem volt idő a nadrágomat felhúzni, ahhoz ugyanis már túl közel voltak. Kitettem az irányjelzőt, hogy kikerüljem őket, ám az egyik kocsi mellől egy karszalagos segédrendőr lépett elő, és megálljt intett. Julcsika, mindeközben mit sem tudva a megváltozott helyzetről, továbbra is kéjesen dorombolt az ölemben. Visszavettem az irányjelzőt és beálltam pár méterre az előttem álló kocsi mögé, amelynek lehúzott ablakánál egy rendőr nézegette az okmányokat. Julcsika fölocsúdott a fékezésre. Fölegyenesedett, és elhűlve figyelte a kialakult helyzetet.
A segédrendőr komótosan lépkedett felénk. Én próbáltam feltűnés nélkül felrántani a nadrágom, de az övem beleakadt az ülést állító karba, és nem engedte. A segédrendőr már a kocsi elejénél tartott. Kínomban lehúztam az ablakot, és felsőtestemmel próbáltam eltakarni szeme elől tehetettlen kínos állapotomat. Julcsika is észbe kapott. Volt rajta a blúza fölött egy kötött mellény, azt gyorsan lekapva, az ölembe terítette.
– Jó estét kívánok, gépjármű ellenőrzés, állt meg mellettünk a segédrendőr. Autókázunk-autókázunk kedélyeskedett.
– Igen-igen vigyorogtam ostobán, és egyre azon drukkoltam, nehogy olyasmit kérjen, amiért ki kell szállnom.
– Forgalmi engedélyt, személyi igazolványt, jogosítványt kérek, sorolta.
Julcsika okos volt, nehogy el kelljen mozdulnom az ablaktól, gyorsan kivette a kesztyűtartóból az irattartót és a kezembe adta. Kivettem a kért okmányokat és odaadtam a segédrendőrnek. Fontoskodón, sokáig nézegette. Közben észrevettem, hogy az első kocsit igazoltató rendőr végzett, és lassan felénk közelít.
– Elakadásjelző, elsősegélynyújtó doboz van? Kérdezte arcomat kémlelve a segédrendőr. Éreztem, hogy tarkómon elindul egy verejtékcsepp a nyakam felé.
– Van, van, bizonygatta Julcsika hevesen.
– A csomagtartóban, tettem hozzá.
A rendőr megállt az előttünk levő kocsinál, aztán meggondolta, és felénk közeledett.
– Biztos, kérdezte a segédrendőr, és továbbra is átható tekintettel meredt rám.
A rendőr komótosan közelített, már a kocsink elejéhez ért.
– Elhiheti nekünk, biztos úr nézett rá Julcsika bájos mosollyal.
– No, jó, most az egyszer. Menjenek, adta vissza az okmányokat.
– Ezt megúsztuk, mondta Julcsika megkönnyebbülten amint pár tíz méterre eltávolodtunk az igazoltatóktól.
– Meg, mondtam, majd egy újabb kanyar után megálltam és felhúztam a nadrágom.
Több kalandom nem volt Julcsikával. Jött a rendszerváltás, cégünket felszámolták. Ö is, én is, másfele sodródtunk.