JOBB KEZEM MUTATÓUJJA

Igencsak nagykár lett volna, ha nem tanulok meg írni. Ha a kárörvendő emberre hallgatok, miszerint a számítógép túl gyors, én meg lassú vagyok, ezért nem leszek képes használni a gépet. Ezt had döntsem el én, hogy mit akarok, gondoltam. Persze sikerült elültetni bennem a félelmet.
Rágódtam is rajta eleget, míg ki nem próbáltam, hazugság volt az egész. Csak meg akart ijeszteni, de nem sikerült neki.
Mindenképpen írni akartam, s ez vitt előre. Hiába voltak gondolataim, képtelen voltam leírni kézzel, meg kellett várnom anyát míg ráér foglalkozni velem. Sajnos mire diktáltam volna, a gondolatim felét elfelejtettem izgalmamban. A diktafont akkor még nem ismertem. Később jöttem csak rá, hogy a diktafon sem jó erre a célra, mert nem lehetett, közben javítani. Egy vers, vagy egy novella megírásánál elengedhetetlen az átírás, mert épp a sokadik átgondolásnál ugrik be szebb sor.
Muszáj valamit csinálnom, nem várhatom reggeltől egy sarokban a napnyugtát azért, mert mozgássérült vagyok. Hacsak az íróasztalomnak írok, akkor is írnom kell, hogy hasznosan teljen az időm. Nekem is vannak véleményeim, s rálátásaim a dolgokra, meg persze érzéseim is. Igaz ezek eltörpülnek, a sérültségem miatt az emberek túl felszínesek, a szemükkel ítélnek.
Közel húsz éve annak, hogy számítógépezek. Bal kezemet nem használom, mert elég rossz. Mindent jobb kezem mutatóujjával csinálok. Ami kétkezes lenne, mint például a shift és a control billentyűk, arra ott vannak a kisegítő lehetőségek beállításai, ezek segítségével helyettesíthető a rosszabbik kéz. Erre szoktam azt mondani, hogy mindent meg lehet oldani, csak teljes erőbedobással akarni, s szeretni kell azt, amit csinálok. Az idők során kialakult, hogy csak a jobb mutatóujjammal írok, a többi ujjam behajlítva tartom. A gyorsaságon közbejátszanak a frontok közvetlen hatásai, ami feszesebbé teszi kezem, vagy ha valamit igazán gyorsan szeretnék csinálni, akkor juszt is befeszülök, és a leglassabban tudok írni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne akkor, ha valami nagy baj történne, s elveszíteném a mutatóujjamat. Azt hiszem az Isten nem akarna több tragédiát adni, de ha mégis, akkor sem tudnám ezt az egy dolgot feladni. Megtanulnék esetleg számba ceruzát venni csak megkell szokjam, úgy hogy a gyomrom ne emelkedjen, vagy a homlokomra rögzítve valamit és úgy nyomkodnám a billentyűket. Efajta dolgokat inkább jobb magamtól elhessegetni, még sokáig szükségem lenne a mutatóujjamra.
Igazából csak az írás által lehetek szabad, így élhetek, szárnyalhat a képzeletem egy szebb világba, hol nincs megkülönböztetés, mert mozgássérült vagyok, s nem látják a tolókocsimat. Pusztán csak azt érzékeltetem, hogy az agyam képes és tud is úgy írni, hogy másoknak tetszedjen. Mindez fantasztikus dolog, csak illik gyakorolni, hogy minél szebb, s összetettebb legyen.
Valahányszor nem tudok aludni, s nyugodt vagyok, megrohannak a jobbnál-jobb gondolatok. Az éjszaka kellős közepén nem kapcsolhatom be a gépem, mert avval csak zavarnám édesanyám pihenését.
Így hát maradt a régi bevált módszerem. Elkezdem magolni a versemet, amelyet addig ismételgettek amíg el nem alszok. Ez egyfajta agytorna, melyet elég sűrűn használok, reggel aztán teljes csendben újra hallom a belső hangom. Bekapcsolom a számítógépem, és a mutatóujjam az agyammal együtt elkezd dolgozni.
S talán egyszer megszületik egy jó versem, amit követ még sok más írásom is.

2018. szeptember 20

Szólj hozzá!