Bonyodalmak nyolcadikig

Bonyodalmak nyolcadikig
Egy csoda, amikor az embernek gyermeke születik, különösen, ha mindjárt ketten vannak. Egyszerre volt csodásan szép és félelmetesen ijesztő számomra, mikor fiaim megszülettek. A csodásan szép még a mai napig is tart, a félelmetesen ijesztő folyamatosan változott. Kezdődött a nagy élettapasztalattal megáldott rokonokkal, ismerősökkel, akik bölcs tanácsokkal láttak el, hogyan is kell gondját viselni két újszülöttnek. Volt, aki le is írta, hogy el ne felejtsem. Ezt nehezebben viseltem, mint a napi harminc pelenka mosását és vasalását.
A védőnőről ne is beszéljünk, aki még új volt a körzetben, most végzett az iskolában, gyerekeket a gyakorlaton látott közelebbről. Mindig elhozta a gyermekápolási tankönyvét, nálam hagyta napokig, hogy ha valami kérdésem lenne, mást ő sem tud mondani, mint ami abba le van írva. Úgy éreztem tökéletesen ki vagyok segítve mindenkivel és mindennel.
Nőttek a gyerekek, elérkezett az óvodai korszak. Teljes stresszben voltam: melyik óvoda legyen, ki legyen az óvónéni, millió hasonló kérdés tette próbára az idegeimet. Jött az első óvodai szülői értekezlet. Ezernyi dologgal bombáztak bennünket, mit kell bevinni az oviba, milyen foglalkozások vannak, no és a legrosszabb: a gyerek akkor mehet majd iskolába, ha… sorolták folyamatosan, miket kell tudniuk, mire odakerülnek. Arra gondoltam, de jó, még csak három évesek!
Azért sikerült elkezdenünk az első osztályt. Ha ikreink vannak, az nem azt jelenti, hogy mindenben egyformák. Sőt! Egyiküknek jól ment a tanulás, másikuk tanulási nehézségekkel küzdött. Újabb szülői értekezlet: jó tanácsok és fejlesztőlapok tömkelegével látott el a tanító néni. Egy percig nem jutott eszébe, hogy én is tanító néni vagyok, hátha magamtól is eszembe jutna egy-két építőjellegű ötlet, hogy jobban menjenek a dolgok. Na, nem baj, gondoltam, azért majd csak sikerül az olvasás, írás, szorzás, osztás meg minden, ami majd nélkülözhetetlen lesz a nagybetűs életben.
Ötödikesek lettünk. Mást sem hallottam a szülőin csak azt, hogy mennyi osztálypénzt kell havonta fizetni, illetve hogy az ikrek magatartása sok kívánni valót hagy maga után. Nem kellene birkózó edzésre járni, helyette meg kellene nevelni őket. Mondta ezt az osztályfőnök, akinek gyereke sem volt. Nyolcadikos korukra, már odáig jutottunk, hogy a kedves of. bejött a munkahelyemre, fennhangon ecsetelte, mi egy szülő dolga és kötelessége, illetve, hogy neveletlenek a fiaim. Vegyek példát X doktornő fiáról, Y üzletvezető lányáró…, hát jól éreztem én, mi nem ebbe a kategóriába tartoztunk, mert mi voltunk a problémás kategória még három másik anyukával együtt. Tanévzárón a gyerekek minden tanáruknak vittek virágot, csak az of. nem kapott. Az Ő döntésük volt, és én hagytam, ahogy azt is, hogy nem mentek el az osztálytalálkozókra. Azonban tudni kell, hogy Ők a “problémások” nemcsak ötévente találkoznak, hanem a modern technika segítségével évente többször szerveznek maguknak találkozókat.
Jó páran külföldön dolgoznak, vannak, akik itthon maradtak, de névnap, születésnap, nősülés, senki nem maradhat ki a csapatból. A barátságuk megmaradt 16 év után is. Mindegyikük megállta a helyét, családjuk van, dolgoznak, és nem utolsó sorban boldogok.
Ilyenkor elgondolkozom: mit is jelent az, hogy egy gyerek problémás? Kinek probléma?
A félelmetesen ijesztő dolgok mára már megedzettek. Tudom, hogy még előfordulhatnak, azonban ez a felső tagozatos “probléma” még elevenen él bennünk. Utoljára egy esküvőn jött össze a “problémás gyerekek szüleinek a köre”. Egyszer csak Edit megszólalt: – Emlékeztek nyolcadikban…
Nem mondtam ki hangosan, de szeretnénk egyszer nem emlékezni a nyolcadikra, sőt szeretném elfelejteni a nyolcadikat az of.-vel együtt.
Ui: igyekeztem az utóbbi 16 évben a tanítói munkámat úgy végezni, hogy ne legyek “szeretném elfelejteni of.”, csak of., akire ráköszönnek a volt tanítványok, azt mondják:
– Emlékszik: mikor… vándortábor volt, erdei iskolában… történt, osztálykarácsony… alapítványi bál… – jó volt róla beszélgetni!