A kilencvenes évek elején egy tejtermelő magángazdaságban dolgoztam. Ötven tehenet fejtünk naponta kétszer és almoztuk, etettük, legeltettük őket a borjaikkal. Mind ezek mellett a takarmány beszerzését szállítását és betárolását valamint a gépek napi karbantartását is el kellett végeznünk. Csak munkanapok voltak, mert az állatok vasár- és ünnepnap is enni kértek, a teheneket pedig fejni kellett, hogy másnap is tejet adjanak.
Történt kilencvenhárom januárjának végén, hogy ragyogó napsütésben, tizennyolc fokos téli tavaszban a szomszéd juhász nyájához közeli legelőnkre hajtottam a teheneket. Amint megpillantottam az öreget oda is kiáltottam!
– Laci bátyám! Itt van a tavasz!
– Dehogy van itt! – jött közelebb, aztán egyik kezével botjára támaszkodva a másikkal kezet nyújtott.
– De bizony! – erősködtem – hiszen a kankalin is bimbózik, láthatja.
– Látom hát! De nem nyílik! A bodza ágát nézd! Ez még csak a második rügye! A negyedik után, ha az megmarad, akkor várd a tavaszt öcsém.
– Ne mondja már! Aztán honnan jönne a hideg, amikor égen, földön sziporkázik a napfény és meleg van.
– Jön az, meglásd! A nagyapám mondogatta régen. Csak néha tévedett.
– Akkor most tévedett – mosolyogtam el. – A fenébe! Mennem kell, mert az eleje már a szomszédban van. Szép napot!
– Huszár, kerítsd!- kiáltottam a fűben napozó kuvasznak és futva indultam teheneim felé.
A bandavezér, a vörös foltos Rózsa, ugyanis amint észrevette figyelmem lankadását, átaraszolt a juhász legelőjére. A kutyával hamar visszatereltük, majd rövid legeltetés után behajtottuk őket a telepre. A napi munkák elvégzését követően késő éjszaka végül ágyba dőlhettem. Néhány órás alvás után azonban kelni kellett, mert a tejszállító minden nap korán érkezett és addigra a fejéssel végezni kellett. Magamra kapva az alig kihűlt ruháimat kiléptem az ajtón.
A lélegzetem is elállt a látványtól. Bokáig érő frissen esett hóban, döbbentem néztem a sűrűn hulló hatalmas pelyheket. Sarkvidéket idéző hideg napok következtek, volt, hogy a mínusz tíz Celsius fokot közelítette a hőmérő higanyszála. A hideg csak lassan enyhült és a hó március végére olvadt csak el, amikor a bodza a negyedik rügyét bontogatta.
“A bodza negyedik rügye” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
No, azért csak tudtak valamit az öregjeink ott a legelőkön! 🙂
Jó volt olvasni, tetszett.