Elválaszthatatlanok

Megfagy a lelke, teste egészében remeg, szíve majd kiugrik a helyéről a félelemtől. Torka kiszáradva, mégis kiabálva beszél, közben rohan anyja életéért. Az a drága, őszinte lelkű csontsovány édesanyja ott fekszik az ágyában életéért küzdve. Halkan könnyezik, pedig nem szabadna magát felzaklatnia. Lánya félelmét látva zokogásba tör ki.
– Ne félj drága kincsem, virágos rétem, drága édesanyám! – csókolta végig verejtekező homlokát.
– Itt vagyok már veled, csak nagyon féltelek, tudod, Édesanyám. Anyja kapaszkodott lányába.
– Ne sírj kérlek! – kérte halkan anyját könnyeivel küszködve. A roham elmúltával karjaiba véve édesanyát megitatta s bekente láztól kisebesedett ajkát. Mindent olyan hálával csinált, ahogyan édesanyja tette vele egykoron gyermekként. Fogta, mert érezni akarta, hogy van még neki.
– Anyukám nem tudlak elengedni, te vagy az egyedüli nekem.
Anyja két éve ágynak esett, s azóta nem kelt fel, az orvosok nem tudják megállapítani a betegsége okát.
Jázmin egy pillanatra sem engedi el. Ápolja és vigyáz rá, megmondta, nem vihetik el mellőle, nem engedheti meg, hogy más ápolja imádott édesanyját. Vigyázni és óvni akarja, s szeretni élete minden percében.
Édesanyja betegen is az egyetlen támasza.
Megfürdette, és mielőtt lefektette volna, testét bekente sportkrémmel, s gyengéden bemaszírozta izmaiba, ilyenkor lazák lesznek végtagjai. Meleg volt a szobában, így nem kellett félnie, hogy megfázik anyja. Nagyon keveset aludtak, időt szakítottak a négy végtag átmozgatására. Jázmin félt ettől a feladattól, mert nem akart fájdalmat okozni anyukájának, hacsak felszisszent a fájdalomtól, Jázmin abba akarta hagyni a tornát.
– Kérlek szépen folytassuk a tornát! – kérte anyja. Könnyeivel küszködve mondta: – Nem szeretek szenvedést okozni anyukám.
– Jólesik a torna. – simogatta Jázmin arcát.
– Csak még egy kicsit! – kérte könyörögve. Jázminnak a szíve is belefájdult, úgy sajnálta anyját.
– Ha nem bánod, inkább a kezedet maszíroznám anya, eleget gyötörtelek.
– Nem gyötörtél csillagom.
Mellé ült, megsimogatta, érezte, nagyon vizes lett a hálóinge, levetkőztette, áttörölte az erőlködéstől izzadt testét. Zöld tiszta hálóingét adta rá. Meleg pléddel betakarta, hogy meg ne fázzon, lábára meleg zoknit húzott. Egy kicsit had melegedjen az ágyban. Gőzölgő teáját az ablakba tette. Jázmin ölbe vette kicsiny, törékeny édesanyját, s a hintaszékhe ült vele. Szegénykéje nagyon kimerült volt, csak a lánya közelségére vágyódott.
– Anyukám, te most nagyon ki vagy fáradva, érzem! – mondta Jázmin. Nem tornázunk többé ennyit, a végén még bajod lesz és azt nem élném túl.
– Semmi baj drágám, ne beszélj így kérlek, zokog a szívem ilyenkor! – mondta anyja. Szükségem van rád kislányom, s vállára tette fejét.
– Nekem is rád anya, féltem minden betegségben eltöltött pillanatodat. – simogatta arcát. Nem engedlek el soha mellőlem. Együtt megyünk mindenhova, akár a csillagok, elválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon szeretlek édesanyám.
Anyjának potyogtak a könnyei, s nagyon forró volt a lehelete.
– Nyugodj édesanyám. – kérlelte.
– Kihűlt már a teád! – mondta. Kortyonként megitatta édesanyját. Anyja az életénél is jobban szerette lányát, hálás volt minden pillanatért amiért vele lehet.
Már teljes sötétség borult az égre.
– Édesanyám pihened kéne, már elgémberedett testednek jól esne a nyújtózás.
– Menjünk kicsikém, te is elfáradtál. – mondta kedvesen.
Lefeküdtek, s átölelték egymást. Évekkel ezelőtt megpróbáltak külön ágyba aludni, de anyja mindig olyan szomorú lett, ha leszállt az éj. Karnyújtásnyira volt tőle lánya ágya, számára távolnak tűnt. Vigasztalón mellébújt, s megnyugodva, együtt pihentek pár órát. Csókolta, simogatta megtört arcát, anyjához bújva szorosan. Anyja mesélt, keze pedig lánya arcát simogatta, s közben az öröm átjárta lelkét.
– Anyukám, soha el nem múló szeretettel szeretlek téged. Aludj picit, fáradt lehetsz, mai rohamod sokáig tartott, s azóta nem szenderültél álomba.
– Veled akarok lenni kislányom, téged vigasztalni, láttam hogy megijedtél, így nem szabad drágám.
– Anyukám, ne beszélj róla kérlek, nem tudok nélküled élni, még a gondolata is fáj. Te vagy nekem a mindenem ezen a földön, anyukám.
Könnyeivel küszködött édesanyja, de összeszedte magát,hogy terelje lánya gondolatát, kinézett az ablakon.
– De szépen táncol a hold a tó tükrén, s a csillagok mind kísérik.
Jázmin már álomba merült, nem hallotta édesanyja utolsó mondatát.
– Aludj csak édes gyermekem. – suttogta anyja, akinek egyetlen bánata volt, hogy lánynak nincs senkije rajta kívül.
Jázmin felriadt édesanyja köhögésére, karja közé vette szenvedő anyját, aki levegőért kapkodott.
– Túl vagy rajra édesanyám, nagyon szeretlek! – csókolta arcát.
Fejfájáscsillapítót adott anyjának, nagyon fájt a feje. Egy pohár tejet meg tudott vele itatni, s egy kis darab vajaskenyeret evett hozzá. Szeme csillant, mikor puszik sorozatával kényeztette. Olyan gyenge volt, hogy alig bírta kezét a lánya nyaka köré fonni. Beesett arcát, lánya arcára tapasztotta, vágyódtak egymás közelsége után. Szívfacsaró volt a látvány, évekkel ezelőtt még életerős volt édesanya, aki rengeteget dolgozott. Most gyenge, s törékeny kis asszony lett, aki mára már csak lánya szeretetének él.
– Anyukám tedd a vállamra fejed kérlek, hadd lássalak én is.
Édesanyja hátát simogatta, egyenletes mozgástól talán elszundikál. Nagyon feszes volt anyja háta az állandó görnyedt testtartástól, de nem bírta elviselni, hogy nem tudják egymást ölelni. Állandó fájdalmait karjai közt könnyebben viseli. Azt látni kell, ha ebéd főzéséből vissza megy hozzá, milyen rajongással van érte anyja. Karjába veszi, simogatja, sokszor így pihennek egész délután. Anyja csak nézi lányát, s kezét fogja erőtlenül. Néha mindketten elkeserednek az élet megpróbáltatásain, könnyek közt vigasztalják egymást.
Hajnal felé már nagyon bágyadtak voltak a szemei édesanyjának, de úgy ragaszkodik lányához, hogy képes lenne fenn maradni.
– Anyukám, kérlek, feküdjünk le, semmi baj nem lesz, ne félj.
Óvatosan lefektette, lánya anyja karjai közé bújt. Jázmin úgy érezte, mintha anyja átölelte volna.
– Megható pillanattal ajándékoztál meg kislányom, ezt már rég nem éreztem édes gyermekem.
– Miért nem szóltál, ha ennyire hiányzik, anyukám?
– Szívem mélyén őriztem a legszebb érzést, melyet nekem adtál, amíg ölelhettelek.
– Ne sírj, kérlek, anyukám, ha így könnyebb neked, akkor így alszunk mostantól. Drága anyukám, aludj jól, szép álmokat kívánok.
– Neked is édes kislányom! – és hosszan csókolta lánya homlokát.
Nyolckor ébredt Jázmin, anyja még aludt.
Három napja, le se hunyta szemét drága anyja. Kiment a konyhába, elkészítette a reggelit, máskor anyja ilyenkor már mesélt Jázminak a gyerekkoráról.
Jázmin három éves kora óta élt egyedül édesanyjával. Amit csak lehetett, megtett neki édesanyja. Hétvégenként hegyet másztak, imádták amikor felértek a hegycsúcsra, ahol majdnem elérték a fehér fodros bárányfelhőket. Estefelé sátrat vertek az erdei tisztáson, innen lesték a vadakat, ahogy vonulnak le a patakhoz inni.
A másik héten strandoltak, vagy moziba, színházba jártak. Egymásnak éltek, imádták egymást. Jázmin nem tudja másképp elképzelni az életét. Mióta édesanyja beteg, kicsit beszorultak a lakásba, de nem érdekli, mert a ledrágább kincse vele van.
Sokat gondolkodik anyja mozgásállapotán, de most az a fontos, hogy erőre kapjon, s hízzon. Szegénykét csak simogatva tudja maszírozni, s nagyon óvatosan, mert kiáll az összes csontja soványságától. Hallani sem akar rehabilitációs központról, félne, hogy az első megfázásba belehalna, s Jázmin is az elvesztésébe. Csak ő érhet anyjához, ő érzékeli szegénykéje fájdalmait. Szeretve lehet csak hozzá érni, hogy érezze minden érintés szeretetből fakad. Drága édesanyja még mindig odaadó, minden kis mozdulata öröm lányának.
Anyja mindig jól nézett ki, emlékszik vissza, piros pozsgás arca volt, és nagyon szolid kis teremtés volt.
Este van már, anyja még mindig alszik. Jázmin sírva, gyengéden simogatja anyja arcát és hideg lábát melengeti, melyben rossz a vérkeringés. Már két éve fekszik.
– Mi a baj angyalom, miért sírsz?
Hirtelen összerezzent anyja hangjától.
– Édesanyám annyira örülök, hogy felébredtél, végig aludtad a napot. Hiányoztál és nagyon féltettelek, ilyen sokat még nem aludtál édesanyám.
– Hadd öleljelek angyalkám, nem hagylak magadra, ígérem! – szemébe könny szökött. Egy kicsit bújj mellém, kérlek kislányom! – kérte érzékenyen.
– Elvett tőlem egy napot az alvás, hogy nem láthattalak.
Jázmin elsimította a haját édesanyja szeméből.
– Annyira szép vagy édesanyám. Hadd hozzam a vacsorádat anya. Étlen, s szomjan voltál egész nap.
Előbb megitatta, megigazgatta párnáját, majd féltőn visszafektette. Csókokkal árasztotta el anyját, aki még a szeretet puszik ámulatát érezte még lánya visszaért.
Karjába vette gyönyörű mosolyában fürdő drága édesanyját.
Jázmin anyja arcát simogatta, s puszilta. Boldogan evett, jól esett neki a meleg húsleves.
Aztán karjaiba vette édesanyját, s gyengéden ölelkeztek, úgy mintha még soha nem ölelték volna egymást.
Szeretetben, s hitüket megőrizve éltek még nagyon sokáig egymás örömére.

2017. december 21.

Szólj hozzá!