In Memoriam: Elisabeth Vig "Ki a nagyobb?"

„Ki a nagyobb?”

A szobám teraszajtaját nyitottam éppen és a szemembe ragyogott a szokatlan decemberi tavaszban a napfény. Emléked jött felém: te láttad az északi fényt drága testvérem! Milyen rajongással meséltél róla. Még friss, hogy itt voltál, néhány napja múlt megrázó búcsúztatásod, Canada 35 C fokos hideg ridegségében. Már csak az emlékek nyújtanak vigaszt, s hoznak vissza szüntelenül könnyek kíséretében. Kedvenc dalod – Hull a hó a kéklő hegyeken – hallatán olyan fájdalom gyötör, mint téged, amikor új hazádban szülőföldedre, a Szent István téri otthonunkra gondoltál. Ott az Atlanti Óceán partján túl a lelked a vágyaiddal a Szőke Tisza habjai között mártózott. Tisztelted az idegen országot, mely befogadott és jólétet nyújtott. A Canada-i zászlót magasabbra illet tenni, a magyar büszkén mindig alatta lobogott házatok zászlórúdján. Két évente jöttetek haza, mindig nagy boldogság és mély bánat, az érkezés öröme és a búcsúzás fájdalma váltotta érzéseinket. A gépmadár most hantoddal érkezik majd haza, utolsó kívánságod szerint, szüleink sírjára szórva. Hazajössz! De hogyan öleljünk már, milliónyi aggodalom, elviselhetetlen fájdalom van bennünk, helyetted jön a kézzel foghatatlan Te.
Ma elragadott egy nyári emlék megint, s elvette egész napom egyéb világi dolgaim vesztették jelentőségüket. Jöttetek és boldogság költözött házunkba, nálunk laktál. Vacsora után kimentél a konyhámba és nekiálltál mosogatni. Mondtam neked, hogy most nem, majd én később, töltsük beszélgetéssel ezt a drága, oly kevés időt. Erősködtél és azt mondtad: – emlékszel? Gyerekkorunkban mi volt a szokás a családban? A nagyobbnak kell szót fogadni. Igaz? – kérdezted. Ez így volt valóban, ismertem el. Szóval, – szóltál újra, csípőre tett kézzel: ki a nagyobb? S folytattad a mosogatást, nálam a kicsi otthonában. Jót nevettünk és megöleltük egymást. Ma már fájdalommal, élesen hasít belém a három szó.
Nyáron én voltam súlyos beteg, mégis te mentél el az égi mezőkre.
Hát megint azt kérdeznéd: „Ki a nagyobb?”
Tudd meg, Drága nővérem! Én akartam elmosogatni, és én akartam előbb elmenni, a kicsi, a „kisebb”.
Az az óriási napfény is hogy mer sütni ilyen fényesen ma?

Grandpierre Cecília