Élettörténeteim

Ilike a hosszúhetényi posta alkalmazottja

Bizonyára sokaknak ismerős a megszokott embernek a hiánya. Amikor elköltöztünk, már akkor tudtam, hogy szülőfalumban hagytam szívemnek egy darabkáját. Természetesen ott maradtak a segítőkész, rokonszenves emberek is, akik segítő kezeiket önzetlenül nyújtották felém.
Mióta a szükség rákényszerített, én járok a postára az idegen városban, ahol senkit nem ismerek. Nem ördöngős dolog, csak akarnom kell elintézni a hivatalos ügyet. Idegességem ellenére hinnem kell, hogy sikerül. Még az sem számít, hogy jól megbámulnak az emberek. Csak egy a fontos, hogy a csekkek ki legyenek fizetve. A problémámat hamar leküzdöttem.
De ahányszor le kell mennem a postára, mindig eszembe jut a kedves, mosolygós Ilike, a hosszúhetényi postán, aki mindig szívesen segített a csekkek befizetésénél, ha észrevett az ablakból, hogy megyek fel a rámpán motorommal. Mire felértem, ő már mosolyogva üdvözölt. Mivel nem tudtam bemenni a postára, kint átvette a csekkeket, s a pénzt, majd bement, s lerendezte a dolgokat, s visszajött, miután túl voltunk az anyagi dolgokon, mindig váltott néhány barátságos mondatot. Elköszönve sietett vissza dolgozni, de azt mindig megvárta, még letolatok a rámpáról. A figyelmessége nagyon jól esett nekem, bár az elején mindig zavarban voltam. Általa minden ott dolgozó megismert, s ha szabadságon volt, akkor más is segített.
2018-ban, mikor Dr. Csörnyei László Hosszúhetény polgármestere segítette kiadatni első novellás kötetemet, a Reményt hoztál című papír alapú könyvemet, akkor Ilike a postán rengeteg könyvemet adott el. Nem is gondoltam, hogy ilyen sokan olvassák könyvemet. Ilike, örökre hálás vagyok neked, s sohasem feledem el, amit tettél értem.
2021. március 23.

Szólj hozzá!