Teadélután

Jártó Róza
Teadélután

Még most is, hogy lassan elérem a nyugdíjas kort, ha megérzem a tea illatát, vagy meglátok egy teáscsészét, eszembe jut az érzés, amikor bakfisként rám talált az első szerelem.
Tizenhárom éves voltam. Minden kis cetlire felírtam, hogy Jóska, meg persze a füzetembe és kis szíveket rajzoltam és beleírtam, hogy Jocó + Kata, meg ilyesmit.
De Jóska valamiért rám se nézett. Pedig mindig ott voltam a közelében. Ha mellette ültem is, átnézve rajtam, a másik oldalamon ülő Pistához, a bátyámhoz beszélt.

– Jössz teadélutánra; – kérdezte Pista.

– Naná! Ki nem hagynám; – válaszolta Jóska.

– Melyik lányt viszed?

Ezt a kérdést hallva hevesen verni kezdett a szívem.

– Engem! Engem – kiabálta a szemem.

– Csak vinném – nevetett össze a két fiú a fejem fölött.

Éreztem a lehetőséget és elhatároztam, hogy mindenképpen ott leszek a minden hónap első csütörtökjén megtartott teadélutánon. A nagyszünetben be is kopogtam az úttörő szobába, ahol Ili néni székelt, aki a teadélutánok lebonyolításáért és megszervezéséért is felelős volt.
Ili néni be is írt a listára és a kekszesekhez is.
A rend az volt, hogy a lányok vitték a kekszet, és a piskótát, és a fiúk meg gondoskodtak a teáról, a cukorról és arról, hogy legyen lemezjátszó és lemez is a tánchoz.
Nagyon bátor dolog volt ez a tettem, mert a szüleim nem nagyon engedtek el otthonról, és főleg gardedám nélkül. Arról meg nem is álmodhattam, hogy Pista bátyám felvállalja, hogy elkísér, akár a teadélutánra is.

Ha eljött a moziban a matiné ideje, ami minden második vasárnap volt, akkor is a film végétől tíz percre otthon kellett lennem. Olyan meg még véletlenül se fordulhatott elő, hogy a délutáni filmet megnézzem, ha nem volt valaki, aki elkísérjen. Nagyon nehezen viseltem lelkileg, hogy alig öt percre laktunk a mozitól és ezért én nem lófrálhattam a fiúkkal se. Irigykedve hallgattam a lányok elbeszélését, hogy milyen édesek voltak az ipari tanulók, amikor mentek haza és a fiúk bandástól kísérték őket egész a házukig.
Végül is a régi trükkhöz folyamodtam, amit a lányoktól tanultam el, és azt mondtam, hogy ez egy úttörő feladat.

– Igazából nem is hazugság volt ez, hisz a nevem ott volt már Ili néni listáján – nyugtatgattam magam.

Persze arra nem számítottam, hogy ha úttörő feladat, akkor az egyedüli ruha, amit felvehettem az úttörő egyenruhám volt. Ha az egyenruha, akkor az egyenruha, ennyit Jóska megért nekem. Döntöttem el.

Alig vártam azt a bizonyos csütörtököt. Még arra is ügyeltem, hogy se magatartási, se tanulási probléma fel ne merüljön, amiért eltilthattak volna a teadélutántól a szüleim.
Anyu sütött fahéjas és gyömbéres kekszet, amit magammal vihettem. Az egyenruhához való cipőmet is kitisztítottam és mindent, ami az egyenruhához tartozott is feltettem a hófehér blúzhoz. Persze a sapkán kívül. Mert azt azért egy teadélutánra mégse akartam vinni. Anyu a hajam feltűzte lófarokba és már indulhattam is.

Eldöntöttem magamban, hogy azért se fog bántani, hogy nem a szép abroncsos szoknyám van rajtam, a csipkés blúzommal és az újonnan vett kardigánnal. Ezt a malőrt, hogy egyenruhában megyek, majd különleges kedvességgel fogom ellensúlyozni. Amúgy meg most is, mint mindig, nem csak én leszek egyenruhában, hanem a megjelent lányok fele, vagy még többen. Persze a többiek a teadélután kedvéért mentek, én meg ugye a Jóska kedvéért. Azért ez nem mindegy.

Hamar beértem az iskolába és persze a terembe is ahol már gyülekeztek a fiatalok erre az igazán kedves és divatos összejövetelre. Először a kekszet raktam ki egy tányérba és tettem oda ahol az asztalom már az illatos teák sorakoztak az iskola konyhájáról elhozott bögrékben.

Ezután megkerestem a szememmel a fiúkat és odamentem Pista bátyámhoz, aki Jóskával a lemezjátszót kezelte. Bátyám legnagyobb meglepetésére, egy testvéri puszit nyomtam az arcára és Jóskának meg a karját fogtam meg, úgy köszöntem neki. És már mentem is azoknak a lányoknak a csoportjához, akik épp úgy, mint én, egyenruhában voltak.

A fiúk egy igazán divatos Németh Lehel számot tettek fel a lemezjátszóra. Ili néni fel is pattant az asztal mellől és tapsikolva szólította fel a fiúkat, hogy kérjék fel a lányokat egy táncra. Elég erélyes nógatásra, végre minden fiú táncolt valamelyik lánnyal. Jóska is.

És ugyan kivel ropta, mint Évával, az orvos lányával, aki ropogósra keményített abroncsos szoknyában, csipke blúzban és az ÁFÉSZ-boltban vásárolt divatos kardigánban simult az én Jóskámhoz. Magam se értettem mi vitt erre rá, de odaléptem az asztalhoz, felkaptam egy csésze teát és Jóska fejére öntöttem.

Mit tagadjam, azóta se szeretem a teát, habár nem ez a finom, illatos itóka volt az oka, hogy egy pillanat alatt múlt el életem első szerelmi érzése.
Jártó Róza