Elöljáróban annyit, hogy ezt a kifejezést még Kölnben hallottam vagy tíz éve egy kioszkban. Épp csak egy vízért, na jó, magamat ismerve valószínűbb, hogy sörért ugrottam be, meg azért, mert szeretem ezeket a kis helyeket, ahol a bevásárlóközpontok, kirakatok és a virtuális valóság titkos háromszögén kívüli életszerűség zajlik, mert amúgy kicsit magányos voltam Kölnben, bármennyire is szerettem ott lenni, sétálgatni, nézni az embereket, összeszedni magamba az utcákon elejtett szabadság morzsáit. Ezen érzéseim csak megerősödtek, miután megismertem ezt a magyar férfit. Egy kis körasztal fölött görnyedt, és sportfogadásaihoz készített jegyzeteket. Első pillantásra világos volt, hogy minden nap itt lóg, ismerősként mozgott azon a pár négyzetméteren, ahol nekem még egy lépés is komoly gondot okozott, hogy most akkor balra vagy jobbra álljak el, hogy ki tudjon menni az előttem érkezett vásárló.
Szóval ott állt és bagózott, aztán felemelte a fejét, és úgy köszöntött engem, mint valami régi ismerőst. Azt hittem, részeg. Vagy valakivel összekever. Mégis, miért ilyen hirtelen közvetlen valaki? Biztos be van állva.
Gondolataimról mit sem sejtve kezdett el beszélni hozzám ez a figura. Sajnos már nem emlékszem a nevére, a magyar neveket amúgy is igen nehezen tudom megjegyezni.
Lényeg, hogy tíz percen belül megtudtam az egész életét, hogy hogy szökött ki Frankfurtba annak idején, hogy volt otthon felesége, de aztán itt is lett, de azóta már minden rendben, mert muszáj megbékélnünk a sorsunkkal, ugye.
Aztán a párizsi Rodin múzeumról beszélt, hogy oda vitte el a lányát, akit még forradalom idején hagyott Budapesten, és negyven év után látta újra. A pokol kapuját akarta neki megmutatni szemben a gondolkodóval, pedig a pokol kapuja lelkében történelmi okokból egész máshol volt.
Minden nap bementem ezután, hogy beszélgessek vele.
Az a baj, hogy a nők férfiak akarnak lenni, mondta. Meg hogy a volt felesége egy érzelmi analafabéta volt, az empátiára képtelen szociopata. Egy önző, karrierista kurva. Szerencse, hogy már nem része az életének. Nem mertem megkérdezni, hogy vajon a forradalom miatt jött el, vagy a nő elől menekült, és nincs is jelentősége.
Ő viszont egy szenvedélyes filozófus. Szerencsétlen fajta, mondta.
Az az örök kereső, aki nem szeret középen lenni, aki nem hiszi, hogy a béke csend, sokkal inkább párbeszéd, sőt, van benne ordítás is, nem hisz a tátongó üresség fölé épített rogyadozó porcukor hegyekben, amin ül a világ. Nem akarja magát másnak mutatni, mint ami.
Magamban arra gondoltam, hogy ha nem is értek minden szavával egyet, a szenvedély, amivel érvelt, annyira megnyerő, hogy mindent elhiszek neki, mert valami belső tisztaságból fakadnak a gondolatai.
Egy napon aztán bementem szokásom szerint, de ő sehol. Hetek óta mindig, most nem. Gondoltam, beteg, de a címét nem tudtam. Pár nap után kérdezősködni kezdtem utána, de soha senki nem hallott a szenvedélyes filozófusról.
Az nem létezik, hogy csak képzelegtem, tudom, hogy beszéltem vele jó párszor.
Egy éve aztán Budapestre kellett utaznom egy konferenciára, eszembe jutott, hátha megtudok róla valamit. Persze, esélytelen, de mintha minden golyó lyuggatta ház az ő történeteit mesélné, mintha magam is ott éltem volna valaha.