Kórház a város szélén

Fodor Gyöngyi – Kórház a város szélén

Forró július végi nap volt, a hőmérő 43 fokot mutatott, nem csoda, hogy Franco Neri is megizzadt, mire felszállt a Tarantoból Rómába tartó intercity vonatra, mely pontban 13 órakos indult. Néhány kocsiban a légkondicionáló nem működött, ezért lehúzták az ablakokat, hogy majd a kétoldalról beáramló levegő lehűti ezeket a vasúti kocsikat. Le is hűtötte olyannyira, hogy amikor 5 óra múlva Franco Neri Rómában leszállt a huzatos vonatról, érezte, hogy kapar a torka. Mire a tömegközlekedéssel hazajutott a külvárosba, kezdte magát gyengének érezni, de ráfogta a hosszú utazásra, és a fáradtságra. Este viszont már nem csak kapart az a torok, hanem fájt is, és 37,6 fokos lázzal feküdt le. Magára húzta a téli tollpaplant, mert fázott annak ellenére, hogy még este tízkor is tódult be a meleg az ablakon,a falakon át. Éjszaka keveset aludt, minden baja volt, ezért úgy határozott, hogy reggel elmegy a közeli kórház sürgősségi osztályára. Bár felkelés után már láza nem volt, csak a torta fájt, de maradt az elhatározása mellett. Amikor a felvételi pultnál elmondta mi a baja, fehér kódot kapott, mert hogy nem sürgős eset.
Három és fél óra várakozás után végre ő következett, s a vizsgálatot végző rezidens közölte vele, hogy bár komoly baja nincs, de maradjon bent pár napra, biztos ami biztos alapon. Az ötödik emelet egyik szép tiszta szobájába helyezték el, ahol rögtön elfeküdt az ágyon és a magával hozott újságot olvasgatta. Az IL Messaggiero harmadik oldalán tartott, amikor megjelent az ápolónő egy kórházi pizsamával és kérte, hogy öltözzön át. Beszélgetni kezdtek, s a nővértől megtudta, hogy az ötödik emeleten az alig betegek tartózkodnak, a negyediken a könnyű esetek akikre azért oda kell figyelni, mig a harmadikon a komolyabbak, a másodikon a súlyosak, az első emeleten pedig a reménytelen esetek, akikről már az orvosok is lemondtak.
Franco Neri megnyugodott , hogy mivel az ötödik emeleten van, ő alig beteg, pár napon belül biztosan hazaengedik. Átöltözött, majd odament az ablakhoz, kinyitotta és kinézett rajta. Nem a panorámára volt kíváncsi, hanem a szemben lévő épületszárnyat vizsgálgatta, amikor nem messze tőle egy másik ablakon kinézett egy kb vele egyidős férfi (ő 52 éves volt). Ugyanolyan kórházi pizsama volt rajta, mint az övé.
– Ma érkeztem – szólt oda -, maga mióta van itt?
– A testvéremmel együtt jöttem négy hete. Ő azóta rosszabbul lett, és lekerült a második emeletre, de sajnos nincs jól. Félek, ha így megy az elsőn fog kikötni.
– Úgy hallottam, hogy ott a haldoklók vannak, akiken már nem lehet segíteni – jegyezte meg Franco Neri.
– Az elsőn nincs is orvos, ott csak a papnak van dolga – válaszolta keserűen a másik . – Látja , ott, ahol le van húzva a sötétítő, ott nemrég halt meg valaki. Olyankor húzzák le… . Na minden jót, megyek és lefekszek – azzal becsukta az ablakot. Franco Neri pedig továbbra is a szemközti épületszárny ablakait bámulta, különös figyelemmel az első emeletet.
Pár nap múlva a vizit alkalmával megkérdezte az orvost, hogy meddig kell még kórházban lennie, és az orvos kedves, barátságos hangon megnyugtatta, hogy 1-2 nap múlva elmehet, hiszen már láza nincs, a torokfájás sem annyira erős, mint amikor érkezett. Azonban nem történt semmi az elbocsátása ügyében. A tizedik napon a kedvenc ápolónője lépett be a szobába.

– Signor Neri, holnap érkezik egy házaspár 3 gyerekkel és szeretnének egymás melletti szobákban lenni. Megtenné, hogy átadja ezt a szobát?
– Igen, természetesen.
– Ön nagyon kedves – mondta a nővér. – A negyedik emeleten van egy üres szoba, de biztosíthatom róla, hogy csak 3-4 napról van szó, amint itt kiürül a régi szobája, visszajöhet ide.
– Ó, én 3-4 nap múlva már megyek haza – és kevéske holmijával elindult egy emelettel lefele, azzal a gondolattal, hogy lám, milyen jót cselekedett A negyediken mindenki nagyon kedvesen fogadta, barátságos volt az orvos, a nővérek és a többi beteg is. Azonnal jól érezte magát az új helyen. Megtudta, hogy ezen a szinten az ágy száma alapján hívják a betegeket , Egyeske, Ketteske és így tovább, így a nővéreknek nem kell megtanulni mindenki nevét. Örömmel konstattálta, hogy ő a 6-os ágyon fekszik, ezért ő a Hatoska.
– Csak pár napig kell itt maradnom – újságolta Franco Neri –, utána visszamehetek az ötödik emeletre. Én csak egy családnak segítettem, hogy közel legyenek egymáshoz.
Az ágy kényelmes volt, és ebéd után elszúnyókált, már öt óra elmúlt, amikor felébredt. A szobatársával beszélgetett egészen a vacsoráig, majd többször is végigjárta a folyosót, hogy meglegyen a napi mozgása és hogy éjszaka is tudjon aludni.Kinézett a szemközti épületszárnyra és sajnálattal állapította meg, hogy az első emeleten újabb szobaablakon van lehúzva a sötétjtő függöny.
Másnap reggel a vizit után egy harcias amazon kinézetű nővér lépett be hozzá és egy géppel írt papírlapot lobogtatott a kezében.
– Hatoska! Mennie kell a harmadikra!
– De miért? – kérdezte nyugtalanul, mert nem érttette a helyzetet, biztosan valami tévedés lesz, hiszen ő nem ennek az emeletnek a betege, ő az ötödikhez tartozik, és mérgesen elrohant a negyedik emelet ügyeletes orvosához. Neki is feltette a kérdést.
– Azért kell lemennie a harmadikra, kedves Signor Neri, mert a főorvos úr látva az ön leleteit, egy különleges kúrát, pontosabban egy Delta-Lamba-Szigma elnevezésű sugárkezelést írt elő Önnek, amitől azonnal elmúlik a baja. Miután ez a kúra megtörtént, visszamehet az ötödik emeletre. Viszont itt , a negyediken nekünk nincs ez a fajta készülék, csak a harmadik emeleten. Ezért kell lemennie oda.
Nincs mit tenni, ha kell az a Delta-Lamba-Szigma, hogy meggyógyuljon, akkor tetszik vagy nem tetszik, le kell mennie egy emelettel lejjebb, de a jó hír az, hogy utána visszamehet majd az ötödikre.. Aztán haza… Nagyokat sóhajtozott, megvakarta a feje tetejét, a füle tövét, aztán beletörődve a helyzetbe leköltözöttt a harmadikra. Három délelőttön egy-egy órát tartott ez a különleges kúra. A kezelések után megkérdezte az osztályos orvost:
– Akkor most visszamehetek az ötödikre ? – de az orvos arcát látva azonnal hozzátette: – A negyedikre? – de az csak nézte őt miközben ingatta a fejét, amitől Franco Neri megijedt és kiült arcára a rémület. Dadogva tette fel a kérdést : – Mikor gyógyulok meg, doktor úr?
– Ha nekem ilyen csúnya lenne a torkom, azonnal kérném magamat a második emeletre, hiszen ott vannak a legjobb orvosok, a legmodernebb kezelési eljárások, egy-két nap, és a torokfájás végleg elmúlik – magyarázta az orvos.
– De hiszen azt mondta az orvos, aki ide leküldött, hogyha ezt a kúrát végigcsinálom, elmúlik a bajom.
– Lári-fári! A negyedik emeleten nem igazán tudják, hogy milyen bajra milyen kezelés jár. Magának nem is Delta-Lamba-Szigma sugárt kellett volna kapnia, hanem Alfa-Béta-Gamma sugárt, ami sokkal hatékonyabb a maga bajára.
– És van itt a harmadikon olyan készülék?
– Igen , természetesen van, de éppen elromlott, viszont a második emeleten két készülék is van. Ha gondolja , áthelyezem oda.
Mit volt mit tenni, fő az egészség, Franco Neri leballagott a másodikra. Három nap múlva a hangos bemondóból értesült róla, hogy az egész második emeleti személyzet szabadságra megy, és mindenkit át fognak helyezni .
– Összepakolt? Kész az átköltözésre? – kérdezte tőle egy ápolónő.
– Igen , persze. Már készítik az ágyamat az ötödiken!
– Az ötödiken ? Dehogyis… Az első emeletre megy.
Franco Neri kishíján elájult . – Biztos benne? – kérdezte az ápolónőt, aki a kezében lévő papírra meredt, majd azt mondta, hogy nincs tévedés, az elsőre kell mennie. Franco Neri haragjában és mérgében legalább 65 decibel erősségű ordítást hallatott, az egész kórházban hallani lehetett.
– Nem fogok lemenni oda, nem és nem, semmi bajom. Az ott lent egy halottasház.. a saját lábamon biztosan nem fogok lemenni – hangoztatta, és lecövekelte magát az ágyra, teljes erővel szorította a vaságy végét. Végül megúnták a tüntetését, jött két erős férfiápoló, akik lefogták, és a nővér beadott neki egy nagyadag nyugtató injekciót, amitől félálomba merült. Beültették egy betegtologató székbe és a teherlifttel levitték az első emeletre.
Franco Neri pár óra múlva magához tért, összegömbölyödve dunnyogott, mormogott a fal felé fordulva. A délutáni forró nap besütött az ablakon , a szoba fehér falai annyira vakítottak, szinte elkápráztatták a szemét. Legalább száz foknak érezte a benti hőmérsékletet.
De miért lett hirtelen ilyen félhomály?
Megfordult és az ablak irányába nézett. Rémülten látta, hogy a sötétítő függöny lassan araszolva ereszkedik lefele.