Életében egyetlen nőt szeretett. Egyetlen kristálytiszta, igaz, szerelem volt az életében, mintha a mindenki számára elérhető, és megérdemelt boldogság egyszer csak kopogtatott volna az ő ajtaján is, és neki csupán csak annyi lett volna a dolga, hogy megnyissa a szívét, annak, aki igazán megérdemli.
A legtöbb hozzátartozója, és ismerőse persze egyből azt javasolta, hogyha az illető nővel őszintén szeretik egymást, akkor adjanak maguknak pár hónapot, mielőtt valóban sorsukat gyökeresen meghatározó, életszóló döntést mernének hozni, ám a férfi mintha megérezte volna titkosan, lappangón, hogy nincs már sok ideje.
Rendkívül nehézkesen ismerkedtek össze feleségével. Mindketten bölcsész egyetemisták voltak, és jövendőbeli feleségnek már így is volt három diplomája. A pszichológia, és szociológiai oklevél mellé úgy érezte, szeretne még valamit hozzátenni, és miután mindig is vonzotta az irodalom ezért úgy döntött megpróbálkozik az egyetemi körökben csak ,,elátkozott szaknak” elkeresztelt magyar szakkal. Ekkor találkozott először a férfival, aki más volt, mint azok a beképzelt, öntelt hólyagok, akik a legtöbb esetben az egyetemet valamiféle jelképes ugródeszkának tekintik, és az egész világ sajátságos, kihasználható játszóteret képvisel önző szemeikben.
Dezső szabadverseket is írt. Már a legelső alkalommal valósággal körbe udvarolt mindenkit a költészettel, és elsősorban a szavak mézes-mázos hatalmával, mely a XXI. századi emberek mentalitásából szinte teljesen kiveszett. A legtöbben furcsa csodabogárnak, hóbortos magának való alaknak tartották, míg nem találkozott Annamarival, aki megnyitotta lelke kapuit.
– Márpedig én akkor is szóra bírom ezt a roppant érdekes embert! – mondogatta barátnői gyűrűjében, amikor az aulában várakoztak két óra között a következő előadásukra.
– Én a helyedben nem vesztegetném az időmet egy ilyen tutyimutyiskodó alakra!
– Jaj, ne már! Most nehogy azzal kezdjetek nekem jönni, hogy titeket csak a sportos, kigyúrt test hoz lázba!
– Hát… ami azt illeti, és csípem az olyan csávókat, akik adnak a kinézetre!
– Te nem vagy eszednél! Kutatások is bizonyítják, hogy a legtöbb kigyúrtagyúnak fingja sincs róla, hogy ki volt Arany János, vagy Radnóti! Nem tagadom, hogy félistenek az ágyban, de a női lelket egyáltalán nem ismerhetik!
– Te tudod kisanyám! De ha gellert kap a számításod ne panaszkodj nekem, hogy én nem figyelmeztettelek!
Annamari ettől kezdve úgy igyekezett ügyeskedni, hogy mind az előadásokon, mind a szemináriumokon előszeretettel foglalt helyett Dezsőhöz közeli padokon, vagy közvetlenül mellette, és valahányszor csak ránézett végzetesen, kellemesen megdobbant a szíve. Amint csak vetett egy futó, kósza pillantást erre a különös férfira lelke mélyén anyai ösztönök ébredtek fel. Ennek a férfinak valószínűleg súlyos problémák, gyermekkori traumák nyomhatják a lelkét, hiszen mindig úgy nézett ki, mint akit feltétlenül meg kell vigasztalni.
Egyik irodalomtörténet óra után Annamari vele maradt a teremben, és flörtölő szempillarebegtetéssel megpróbálta elcsábítani. miközben sejtelmesen a fülébe suttogott:
– Kérlek mondj nekem valami romantikusat…
– Reszkető barna csillagok virága két szemedben/ Angyalként védelmezel hetedíziglen.
– Ez nem igazság! Ez annyira gyönyörű! – cuppanós csókot adott a férfi arcára, amitől a másik elpirult, ami szokatlan volt, mert Annamari más reakcióhoz szokott.
Egy másik alkalommal véradó napot szerveztek az aulában és Annamari is előszeretettel jelentkezett önkéntesnek, aki életet ment azzal, hogy vért ad. Egyetlen ember vonta ki magát ebből az önkéntes segítségadási kötelezettségből Dezső.
Annamari később az alagsori jegyzetbolt melletti takarítók számára fenntartott szűk szobában talált rá. Összekuporodva, két vaskos térdeit összekulcsolva keservesen pityergett, sírdogált, és mikor lehajolt hozzá, és védelmezően megpróbálta volna átölelni Dezső kicsit fenyegetőbben annyit mondott: – Ne érj hozzám!
– Dezső! Kérlek! Mi a baj?! Segíthetek?! Ezt meg kellene beszélnünk, nem gondolod?! – próbált segíteni, de Dezső az adott nap hátralévő részében mindig úgy ügyeskedett, hogy kikerülte az együtt töltött perceket, és mikor estefelé hazafelé mentek Dezső inkább nem az Astoria metróaluljáróba ment, hanem felkapaszkodott a nyolcas buszra ami ugyanúgy haza vitte.
A féléves vizsgák a nyakukon voltak, és mivel Dezsőnek mindig is problémái voltak a nyelvészeti tantárgyakkal Annamari készségesen felajánlotta, hogy tanulhatnának együtt.
– Figyelj! Nem akarlak bántani! Tényleg csak segíteni szeretnék neked, hogy sikerrel vedd az akadályokat! – ám bárhogyan is igyekezett korrepetálni Dezsőt mind szófajtanból, mind mondattanból – bár Dezső olyan erősen koncentrált, hogy valósággal füstöltek agyában a gondolatok -, a vágyott hatvankét pontos ponthatárt egy-két pont híján szinte sohasem sikeredett megközelíteni az esedékes zárthelyi dolgozatoknál.
Így történhetett, hogy ha Dezső mindeképpen szeretett volna diplomát kapni akkor bizony engedményeket kellett tennie. Le kellett adnia a magyar szakot, így a történelmet vihette tovább.
– Úgy sajnálom! Tényleg, őszintén! – hajtotta vállaira fejét Annamari. – Figyelj! Tudom, hogy ez nagyon fájó érzés, de más még eddig se jutott volna el! – igyekezett biztatásnak szánni szavait, de érezhette, és láthatta, hogy szegény Dezső valósággal romokban volt a hír hallatán.
Később élő ember el nem hihette, hogy hogy képes az egyetem kiadni olyan diplomát, mely szigorúan csupán egyetlen szakról szól. Főként a rosszakarók mondogatták, hogy ennyire harmatos gyenge lenne a felsőoktatás érdemi színvonala, hogy már vadbarmokat is beengednek az egyetemre.
Dezső – bár egyáltalán nem akarta meghallani ezeket a nagyon valós, rosszindulatú, barátságtalan hangokat -, azért csak-csak hallott egy-két foszlányt.
Olyan lopakodó tolvajok módjára osont be megszégyenülten az egyetem fő épületébe a Múzeum körút felöl, mintha csak egy B-kategóriás, idétlen akciófilmnek lenne az egyik botlábú, tökelütött, balszerencsés mellékszereplője. Igyekezett úgy lépni, hogy semmilyen fölösleges, gyanús zajt ne kelten maga körül. Mire hosszas sorban állas, és közel két órás idegborzolás után a szarkalábas szemű, zsémbes titkárnő gratulált neki diplomájához Dezső olyan gyorsan, és észrevétlen hagyta el az egyetem területét, mintha nem is töltötte volna itt életének hét meghatározó évét.
Annamari ellenben büszkén pózolt a kamerák, és fényképezőgépek kereszttüzében, és fekete kalapos talárjában maga volt a megtestesült tökély. Mikor a diplomaosztón összeálltak egy nagy közös képhez szinte olyan hallgató nem akadt, aki ne hiányolta volna Dezsőt a különös csodabogarat.
Annamari felkerekedett, és személyesen meglátogatta otthonában. Dezső valósággal majd hanyatt esett, hogy álmai hölgye személyesen eljött hozzá, mert szereti, és bizonyára nagyon fontos neki.
– Szia Dezsi! Bejöhetek?
– Ö… izé… miért is ne… – engedte be a bejárati ajtón.
Még szerencse, hogy akkoriban mind a két szülője még javában dolgozott, így nem volt senki, aki a háboríthatatlan, turbékolni vágyó nyugalmukat kikezdhette volna.
– Annyira hiányoztál a csoportképről! Mindenki csak téged kérdezett, hogy hol vagy? Mi történt?! – ölelte át.
– Hát… kicsit rosszul éreztem magam, és inkább hazajöttem, hogy átgondolhassam a történteket…
– Meg kell ígérned magadnak, hogy nem fogod az életedet lelkiismeretfurdalások, marcangoló önostorozások közepette leélni!
– Megfogom próbálni…
– Hát ez nem hangzott valami bátran, de tudod mit töltsük együtt a napot!
– Rendben! Ez jól hangzik!
Nem tudni, hogy most vajon hol, vagy merrefelé élhetnek, de remélhetjük, hogy boldogok együtt.
