Erős, mint a vas

Összes megtekintés: 148 

Izgatottan nyúltam a ruhámért, és az zakatolt a fejemben, hogy időben készen kell lennem, hiszen mégis csak Az Esküvőről van szó. Nagy dolog. Nem is lett volna baj az időbeosztással, ha nem alszom el. De elaludtam. Előző este sokáig nem jött álom a szememre, forgolódtam jobbra-balra, annyi minden járt a fejemben. Egy kis izgalom, és az elmúlt időszak számbavétele ilyenkor természetes, de úgy megrohantak az érzések és gondolatok, hogy az már sok volt. Rengeteg kedves emlék idéződött fel. Kicsit körülvett a szomorúság is. A veszteség miatt. Azért, hogy a szívemnek értékes emberek közül az egyik már nem lehet ott. A Keresztapám nagyon hiányzik majd. Az öt évvel ezelőtti nagy családi összejövetelen még velünk volt. Most azonban a nagy napon úgy lehet majd jelen, hogy mindenkinek ott lesz a szívében és a gondolataiban. Ettől kicsit felvidultam, és attól is, hogy készen lettem, éppen időben. Izgatottan léptem ki a szobából, hogy mit szólnak majd a ruhához, amit még senki sem látott. Nekem tetszett, de fontosnak éreztem, hogy a Nagyszülőknek is tetsszen.

Mégis csak, ez az ő napjuk. De amint megláttam őket, ahogy izgatottan az utolsó simításokat végzik, már el is felejtettem ezeket a gondolatokat, és meghatottan figyeltem, ahogy Mama megigazítja Papa elhagyhatatlan kalapját, Papa pedig igazít egyet Mama gallérján. Olyan aranyosak. Együtt. 65 éve. Kimondani is sok, hát még megélni. Olyan szerencsés lehetek, hogy 15 éve az aranylakodalmat, 5 éve a gyémántlakodalmat ünnepelhettem velük. Most pedig a vaslakodalom. Korábban dohogtam magamban, hogy miért nincsen ennek szebb neve. De aztán arra jutottam, hogy a vas jelképezheti azt az erőt, amely összeköti őket, már 65 éve. E nélkül az erő nélkül biztos nem lenne lehetséges. Nekem még egy esküvőm sem volt, de a Nagyszüleimnek ez lesz a harmadik, amelyen részt vehetek. Ahogy az összekulcsolt kezükre néztem, azt gondoltam, hogy olyan jó lenne, ha sikerülne ellesni legalább egy kicsi titkot, hogyan lehet kitartani a másik mellett, és nem csak kitartani, hanem szeretetben élni 65 éven keresztül. De aztán az jutott eszembe, hogy ha meg is lehetne fejteni legalább egy iciri-piciri praktikát, az sem lenne ráhúzható másra, és persze gyanítottam, hogy nincs is ilyen titok. Két olyan ember kell hozzá, mint ők, és két olyan szív, mint az övék.

Már a templom felé sétáltunk, és én a Nagyszüleimet figyeltem, ahogyan kézen fogva, lassan-öregesen, de büszkén vezetik a mi kis menetünket. Azt terveztem, hogy később megkérem őket, hogy meséljék el megismerkedésük történetét. Lehet, hogy Mama a Vízimalom mellett sétált Túristvándiban, ahol talán olyan jó vásárt tartottak, hogy a szomszéd faluból érdemes volt átmenni. Papa elrobogott mellette motorral, és észrevette, hogy milyen csinos a Mamám, nyomban fel is ajánlotta Neki, hogy elviszi, bárhová is megy. Vagy az is lehet, hogy Papám ment át a szomszéd faluba, Szatmárcsekébe, talán a Kölcsey-kúriát akkor alakították át művelődési házzá, és a környék fiatal emberei mind ott segédkeztek, a fiatal lányok, így a Mamám is, ebédet vittek a lelkes építőknek. Papám megszólította Mamámat, és udvarolni kezdett neki. Itt tartottam a találgatásban, amikor az úton mellettünk araszoló autóból, egy igazán furcsa megszólítás visszazökkentett: ;Kisasszony!;
Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, mert egyáltalán nem huszonegyedik századi volt, amit hallottam. De aztán felnéztem, és a járda mellé éppen leparkolt nagyon is valóságos, jóképű idegen széles mosollyal megismételte a régimódi megszólítást, és udvariasan útbaigazítást kért a templomhoz. Észrevettem az elegáns öltözékét, és mosolyogva kérdeztem, hogy most kési-e le a saját esküvőjét. Elmondta, hogy csak egy hajszállal jobb a helyzet, mert a legjobb barátjának lesz a tanúja, ezért siet. Megnyugtattam, hogy két percen belül odaérhet. Elmondtam még, hogy a mi úti célunk is ugyanaz. Ő egy gyors gratuláció után megköszönte a segítséget, még tett egy halvány invitálási kísérletet, hogy menjek vele, és mutassam az utat. Biztosítottam, hogy könnyű megtalálni, nem téveszti majd el, én viszont a családommal maradok.

Bármilyen csábító volt még több időt tölteni a csinos szmokingossal, az is a szertartásunk része volt,hogy együtt sétáltunk a templomhoz, így nem hagyhattam ott őket. Azért sajnáltam, hogy elsuhant a srác, mert az villant be, hogy ez milyen jó unokáknak-mesélnivaló történet lenne, a nagy megismerkedésről. Közben örültem, hogy pont engem szólított meg, és büszke voltam, hogy milyen jó útbaigazítást adtam neki, pedig nem is vagyok helyi. Persze a gyerekkori nyaralások alatt volt időm úgy megismerni a kisvárost, mintha ott laknék. Ahogy a parkon sétáltunk keresztül, eszembe is jutott, hogy milyen sokat jártunk arra, amikor Laci bácsi fagyizójába mentünk, ahol a város legfinomabb házi fagyiját lehetett kapni. Régen jártam erre, messze van a fővárostól, a munkás-hajtós napok között, amikor látogatóba jövünk a Nagyszülőkhöz, mindig sietünk. Ezen kicsit elszégyelltem magam. Az örökös rohanás közben többször kellene időt szakítani olyan dolgokra, amelyek igazán számítanak, mert értékesek. Ezért örültem, hogy most több napot is rászántunk erre, a vaslakodalom összehozta a családot, megállunk egy kicsit, méltó módon megünnepeljük a Nagyszüleimet, és élvezzük az együtt töltött időt. Közeledtünk a templomhoz, és jóleső izgatottság lett úrrá rajtam. Ez az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, amit néhány hónapja éreztem, amikor egy másik templom felé, egy másik esküvőre igyekeztünk.
Az is nagyon különleges, szívet simogató volt. Ráadásul ott én is tanú voltam, mint a jóképű idegen. Az az esküvő a Szüleim templomi esküvője volt, a 45. házassági évfordulójukon. 45 éve csak polgári esküvőre volt lehetőségük, így Papcim romantikus módon újra megkérte Anycim kezét, hogy megújítsák a fogadalmukat Isten színe előtt. Volt térdre ereszkedés, fájós térd ellenére, és volt gyűrű. Az ünneplés szép volt. A 45 évben is van mit ünnepelni. Manapság már ez is olyan sok, ami majdhogynem csoda-számba megy. Szüleim házasságát nyilván közelebbről láthattam, a mélypontokkal és magasságokkal együtt, de náluk sem láttam olyan trükköt, ami elleshető lenne. Amiből tanulni lehet, és tovább vihető, az talán az értékrend, amelyben élnek, a családi szeretet megőrzése minden felett.
Szüleim megismerkedésének történetét nem kellett találgatnom, hiszen kiskorom óta ismertem (nem is értettem, hogy Nagyszüleimét miért nem kérdeztem meg korábban). Papcim és Anycim egy helyen dolgoztak, és amikor egy gyártósor körül akadt dolguk, akkor Papcim odaszólt Anycimnak, hogy dobjon oda neki egy marék gesztenyét. Anycim pedig úgy dobta, hogy ahány szem gesztenye volt, annyi felé repült. Papcim annyit mondott, hogy ;Lenke-ügyetLenke;. Így kezdődött. Azután sok mindennel a hátuk mögött, több mint 45 év után, ott álltak a templomban. A kapcsolatuk hosszú évek megpróbáltatásain túl is élt, ez a mai világban ;ritka, mint a fehér holló;. De a Szüleimnek sikerült. És a Nagyszüleimnek is. Szóval, izgalom, büszkeség, meghatottság, hála, öröm, szeretet ez kavargott bennem egyszerre akkor, és ezt éreztem most újra, ahogy megérkeztünk a templomhoz.
Izgatott Nagyszüleim korán indulásra szólítottak fel mindenkit, így még sok időnk volt a
kezdésig. Az ajtó csukva volt, mert feltehetőleg még az előző esküvő zajlott. Türelmesen várakoztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Én háttal álltam az ajtónak, és észre sem vettem, amikor kinyílt. Arra riadtam csak fel, amikor hátulról valaki a fülemhez egészen közel hajolva annyit mondott, hogy ;Kisasszony, még egyszer köszönöm az útba igazítást, pont időben ideértem.;Megpördültem, és a jóképű tanú mosolygó arcát láttam magam előtt. Meglepetésemben csak annyit nyögtem ki, hogy ;örülök;. Már fordult is vissza, hogy az éppen akkor kilépő ifjú pár képébe egy marék rizst dobjon. Kicsit még rajta felejtettem a szemem, de aztán a nagy forgatagban kikerült a látókörömből. Kicsit
csalódottan fordultam vissza beszélgetni. Néhány perc múlva ismét a fülemben csengett a furcsa megszólítás. ;Kisasszony! Ha harmadszor is találkozunk, elárulod a telefonszámodat!; Mit lehet erre mondani? Hát persze, hogy ;rendben;. És még hozzátettem, hogy ;te viszont fizetsz majd egy kört;. Beleegyezett. Sajnáltam, hogy nem sok esély van rá, de azért reménykedni lehet.

A 65 éves házasság megáldása nagyon szép volt. Még a pap is megilletődött. A lányok könnyeztek, a fiúk persze tartották magukat, de számukra is megható volt. A helyi legjobb hírű étterem egyik kisebb különterme volt lefoglalva nekünk egy háromfogásos ebédhez. Nagyon jó hangulat kerekedett, mindenki örült, hogy együtt a család, ott van nekünk Mama és Papa, és az ő vaslakodalmuk. Ha belegondoltam, sajnáltam, hogy évek számában, a koromnál fogva nem hogy Mamáékat, de valószínűleg Anyciékat sem érhetném utol. De azért az összetartás erejében, még lehet részem. Az igazi társam bármikor jöhet. Sokáig nem mélázhattam, mert jött a torta. A felirat, már hagyományosan az a néhány sor, amelyet Papám talált ki még az aranylakodalomra: ;Köszönöm Istennek azt a napot, amelyiken 1953. november 21-én örökre nékem adott! Férjed; Ez azon felül, hogy szép, még elég hosszú is ahhoz, hogy szükséges nagyságú legyen a torta, a nagy családunknak pont elegendő. Bár lassan már kezdtünk kipukkanni a sok finomságtól, a torta olyan finom volt, hogy szorítottunk neki helyet.
Még néhány közös fénykép készítése hátra volt az ünneplésből, de előtte még frizura- és sminkigazításra elszaladtam a mosdóba. El kellett haladnom egy másik különterem előtt, ahol a kiszűrődő hangokból ítélve szintén jó hangulat volt. Lehet, hogy az is egy lakodalom. Lehet, hogy a templomban előttünk lévő násznép van az ajtó mögött. Szép lenne. Visszafelé kicsit megtorpantam az ajtó előtt, és azon vacilláltam, hogy benyissak-e, de aztán úgy gondoltam, hogy ha találkoznunk kell, akkor találkozunk, nem szükséges erre rásegíteni. Hátat fordítottam, és siettem a többiekhez, amikor ajtónyitást hallottam, és a fülemnek már olyan kedves, jólesően megszokott megszólítást. ;Kisasszony, várj egy kicsit!; Szó nélkül megfordultam, boldog vigyorral meglepetésére kivettem a telefonját a kezéből, beleírtam, a névjegyzékbe, hogy ;Kisasszony;, és a számomat. Azzal még egyszer rámosolyogtam, és mentem vissza, hogy szívből nevessek a vaslagzi családi csoportképén.

Este a fényképezőgépemben lapozgatva idéztem fel az eseményeket, és már azt tervezgettem, hogy melyik fotók kerülnek majd bele az ajándék albumba, amelyet Nagyszüleimnek készítek. Ahogy azon a napon figyeltem őket, azt láttam, hogy ők ismerik egymás minden rezdülését. Tudják, mire gondol a másik. Tudják, mi okoz neki örömet, mitől lesz szomorú. Tudják, és aki rájuk néz, az is tudja, hogy körüllengi őket a szeretettel teli összetartozás, amely erős, mint a vas. És ez már így is marad. Megcsörrent a telefonom. ;Kisasszony! Holnap még a városban leszek, meghívlak egy italra!;Fülig érő szájjal beszélgettem néhány percet a fiatal úrral, és mielőtt letettem, megkérdeztem, ami már órák óta fúrta az oldalamat: ;Miért Kisasszony?; Csak annyit felelt, hogy ;Azért, mert szépen hangzik. Sokkal jobban, mint, hogy hé, csini csajszi!;Úgy látszik a ruha mégis jó választás volt, és még előfordulhat, hogy lesz egy jó unokáknak-mesélnivaló történet a nagy megismerkedésről.

VÉGE

Még hiányzik valami. De ez maradjon is így. Lehet tovább találgatni. Hiszen nem az a lényeg, hogy a Nagyszüleim hogyan ismerkedtek meg, hanem az, hogy egy életre szóló szövetség lett a megismerkedésből. 65 év. Együtt. Szeretetben. Hihetetlen, de igaz. Szép és csodás. Ennyi az, ami számít.

“Erős, mint a vas” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Hajnalka!

    Nagyon szép, kedves történetet írtál a 65. házassági évfordulót ünneplőkről, a vaslakodalomról, és a gondolatokról, hogy milyen kevesen érik meg együtt ezt.
    Szeretettel gratulálok: Magdi (f)

  2. Kedves , megható történetedet szeretettel olvastam !
    Szép házassági évforduló a 65 év .Még leirni is nehéz ,hát még leélni !
    Sok szeretettel gratulálok kedves Hajnalka !
    Babu

Szólj hozzá!