Terézia 2.

Nagymamám kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy fazekat a tűzhely szélére, megtörölte a kezét és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.

– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel a kérdését az ajtóban álló idegen.
– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, ki az édesanyja?
– A lakosság nyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna nagymamám szívében, hideg veríték öntötte el. Eszébe jutott elsőszülöttje. Lehet, hogy ő áll az ajtóban? Nem, az nem lehet, hogyan találhatott rá? Amikor leadta a gyerekotthonban, igaz, hogy felvették az adatait, de aláírt egy papírt, hogy lemond róla és azt is aláírta, hogy az adatait nem adhatják ki senkinek. Biztos valami tévedés lehet. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. Megijedt, hogy fény derül régi, homályba veszett titkára. Amikor húsz évvel ezelőtt huszonhét évesen férjhez ment nem mesélte el az urának, hogy tizenhat évesen egy fiúgyermeknek adott életet. És most itt áll előtte az ajtóban az ő arcvonásait hordozó fiatalember. Ugye csak álmodom? Ez futott rajta keresztül. Biztos valami ügyeskedő árus lehet és így akar bejutni a házba. De mi van, ha mégsem árus? Ha valóban az ő fia?

– Nem tudom, miről beszél, maga szélhámos! Forduljon vissza innét és menjen vissza oda, ahonnét jött! – ripakodott rá Terézia.

– Édesanyám, nagyon szerettem volna megismerni magát. Szeretném tudni, hogy kitől származom, ki az apám és miért dobtak el engem csecsemőkoromban? – nézett kérdően az anyjának vélt asszonyra István.

– Még egyszer nem mondom, hogy hordja el innen magát! Szerencséje, hogy nincs itthon az uram. Ő vasvillával kergetné el! Hordja el magát, de azonnal!

– Sajnálom, hogy megtaláltam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Isten áldja Édesanyám! – mielőtt sarkon fordult egy hirtelen mozdulattal megérintette Terézia babos kendőjét, amivel őszülő haját takarta az asszony.

Hosszasan nézett a távolodó fiatalember után Terézia, két könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. Milyen szép legénnyé cseperedett az ő lelencbe adott fia. Első pillanatban megismerte, mintha a saját tekintete nézett vissza volna rá, amikor kinyitotta neki az ajtót. De nem tehetett mást, mint amit tett. Fájdalmas titkát nem fedhette fel a családja előtt. Öt fiúnak adott életet a házasságába. Férje húsz évvel idősebb volt nála, özvegyemberként vette őt feleségül. Mit szólna hozzá, ha fény derülne titkára? Biztos nem értené meg. Egy szál pendelyben vette el, becsületesen dolgozott, hogy eltartsa a családját. Nem bánthatja meg ilyen szörnyű titokkal. Aztán visszahúzta a tűztérre a szilvalekváros fazekat és a múltba révedve kavargatta tovább.

István szomorúan ballagott az autója felé. Hát ő az én anyám. Milyen szép asszony, ráncok sem barázdálják még az arcát. Úgy ötven év körülinek nézte, de lehet, hogy kevesebb. A fejkendő és a sötét ruha öregített rajta egy kicsit. Nem ilyen fogadtatásra számított. Mennyit ábrándozott erről a találkozásról. Azt gondolta egymás nyakába borulnak majd és tartják majd a kapcsolatot. Ehelyett csalódnia kellett. Nevelőszülei tisztességesen felnevelték, kiiskoláztatták, elindították a nagybetűs életbe. De valami mindig hiányzott neki. Az igazi édesanyja ölelése, simogatása, szeretete. Ezért kezdte el járni a hivatalokat, hogy fényt derítsen szülőanyjának kilétére. Talán nem kellett volna, gondolta most magában. Semmit sem tudott meg arról, hogy miért mondtak le róla, mi volt az akadálya annak, hogy édes szülei nevelhessék fel. Beindította az autóját, a motor is búsan berregett, mintha nem akarna elindulni szülőföldjéről. Homályosan látta csak az utat, ezért letért az út menti padkára és megállt, hadd gördüljön le szeméből a könnyáradat, aminek nem tudott megálljt parancsolni.

Három év telt el, de még mindig nem hagyta nyugodni Istvánt, hogy nem ölelheti meg édesanyját. Most, hogy tudta már, hogy hol lakik, nem volt akadálya, hogy ismét felkeresse. Egy próbát még ad neki. Reménykedett benne, hogy otthon találja majd és nem a szőlőben fog kapálni. Kicsit távolabb állította le az autóját, nem akart feltűnést kelteni. Lassan ballagott a takaros porta felé. Délelőtt volt, gondolta otthon találja édesanyját. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a veteményesben hajlong egy fejkendős asszony. Hosszasan figyelte, hogy gyéríti a füvet a hagymapadban. Megállt a kerítés mellett és félhangosan, hogy nehogy megijessze ráköszönt Teréziára.

– Szép jó napot kedves Édesanyám!

Terézia felemelte fejét a hangra, körülnézett és megpillantotta a három éve látott idegent. Nem tudta mitévő legyen, nem számított rá, hogy újból megjelenik. Azt gondolta, elég csúnyán elzavarta a múltkor ahhoz, hogy már soha többé nem jön vissza. Hosszú idő kellett hozzá, amíg túltette ő is magát az előző találkozáson.

– Nem tudom, kit keres, ne zaklasson engem! – válaszolta mérgesen az asszony.
– Drága Édesanyám, miért nem akar megismerni engem? Szeretném magamhoz ölelni és beszélgetni magával.
– Nem vagyok az anyja, takarodjon el innét! – kiabálta felháborodva Terézia.

Istvánban ezeknek a szavaknak a hallatára eltört valami. Talán a szívének az a húrja, amely édesanyjához kötötte eddig. Az a vékony húr, amely megerősítést szeretett volna kapni a gyökereiről. Arról, hogy aki a világra hozta az is szeretné őt a keblére ölelni. Megfogadta magában, hogy többé nem fogja keresni. Mázsás súly telepedett a vállára, mintha agyon akarná nyomni. Rádöbbent, hogy nem fontos annak, aki számára eddig a legfontosabb volt. Nehéz szívvel tért haza, de sosem tudta feledni ezt a szívfájdító felismerést.

Teréziát halálos ágyán iszonyú kínok gyötörték. Hosszú életet megélt, nyolcvanötödik évét is betöltötte már. Fiai mellette álltak, kivéve az elsőszülött gyermekét. Lepergett előtte élete filmje. Egy dolog bántotta csupán. Az hogy soha nem ölelte magához és nem vállalta fel Istvánt, akit először hozott erre a világra. Lelkiismerete élete végéig gyötörte. Halvány reménnyel a szívében távozott el, hogy talán ott fenn, ahol mindnyájan együtt leszünk, megteheti majd ezt.