Ők, valami miatt mások

Ancsel Éva írta: “Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”
A szeptemberi tanévnyitón az elsősök ott ültek a kispadokon. Számukra elérkezett a nagy nap! Minden kisgyerek másképp élte meg ezt a pillanatot: volt pár kislány, akik együtt, vidáman beszélgettek. Volt, aki csak üldögélt bánatosan, olyan is volt, akinek anyuka fogta a kezét. Ne hagyjuk ki azokat sem, akik nem akarták anyuka kezét elengedni és sírdogáltak.
Észrevettem az első sorban, jobbra azt a szép arcú, mosolygós, csillogó- fekete szemű, fekete hajú kislányt, Julcsit. Hófehér csipkés blúzában, aprócska rövid fekete szoknyácskájában és a hozzá oly annyira illő fekete kopogós cipőcskéjében. Derékig érő hosszú haját befonták, hatalmas piros rózsát tűztek bele fénylő ezüst csattal. Ott ült, kezecskéjét ökölbe szorította, néha-néha megkapaszkodott a pad szélében is figyelte a többieket. Mondott valamit annak a kisfiúnak, aki mellette ült, de azt is csak úgy, hogy más ne hallja, megsúgta neki!
Ott voltak ők: akik már az oviban is menők voltak. Külön ültek a többiektől, a szüleik is külön kis csoportban álltak. Milyen furcsa dolog is ez, pedig csak gyerekek még, a szülők meg már felnőttek! Elkezdődött az iskola, Julcsi továbbra is csak az unokatesójával töltötte a legtöbb időt. Figyelte a menő csajokat, akik mindig igyekeztek magukra felhívni a figyelmet. Túl hangosak voltak, túl jól öltözöttek, túl okosak néha. Próbált ő is bekerülni ebbe a körbe, de mindhiába. Amikor erről beszélgettünk, mindig könnyes lett szép fekete szem, azt mondta:
– Azt szeretném, ha velem is játszanának, vagy legalább párom lenne valamelyik sorakozókor.
A menő csajok mindig megígérték, hogy figyelni fognak rá, szólnak neki, játszanak vele. Megígérték, azért, mert ezt várták tőlük. Nem azért játszottak Julcsival a következő napokban, mert tényleg érdekelte őket, hogy végre ő is jól érezze magát. Á, nem! Julcsi türelmesen várt, próbálkozott, de mindhiába. A menő csajokat az iskolai elbeszélgetések továbbra sem érintették meg. Közeledett a tanév vége. Julcsinak még mindig az volt a kérése, ami félévkor. Tudtam, láttam rajta, még mindig magányos és kirekesztett.
Már csak pár hét volt vissza tanévzáróig, Julcsi odajött hozzám, azt mondta:
– Tudod, tanító néni, én nem bánom, hogy jövőre másik osztályba kerülök. Nemcsak a tanulás volt nekem nehéz ebben az évben. Hiába voltam mindig jó, a lányok akkor sem nagyon játszottak velem, nem volt igazi barátnőm. Ezek a lányok nem olyanok, mint én, valahogyan mások! Otthon, a faluba mikor kimegyek, nagyon jó, mindenki játszik velem, beszélgetünk. Szeretném, ha ott lenne az iskola a faluba, akkor biztos jobb lenne mindenkinek.
Rendesen feladta a leckét Julcsi nekem is! Elgondolkodtam, hogy egy ilyen csöppnyi kislány a hét évével, már most milyen bölcs!
Vajon majd mikor tizenhét, huszonhét éves lesz, akkor is még mindig minden más lesz neki? Bárcsak ne így lenne!
Vajon a menő csajok tíz-húsz év múlva is azok lesznek, vagy lesznek náluk menőbbek?
Vajon a szülők akkor is kicsit különcebbek lesznek, vagy már mindegy lesz akkor?
Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, elgondolkodtam, milyen okosságot is tudnék mondani neki? Az igazság az, hogy nem találtam rá a megfelelő “receptet”!
Ekkor jutottak eszembe Ancsel Éva szavai…

“Ők, valami miatt mások” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Köszönöm a figyelmedet, nálam jártál, olvastál, üdvözöllek szeretettel:Klári(f)

  2. Kedves Ancsa!
    Hihetetlen, hogy micsoda gyereksorsokkal találkozunk néha, megdöbbentő. Én is szívből remélem, hogy majd idővel jobbra fordul a helyzete a kislánynak, gyakran beszélgetünk azóta is. Nagyon a szívemhez nőtt!
    Szeretettel: Klári(l)

  3. Kedves Titanil!
    Örömmel vettem, hogy nálam jártál, olvastál, köszönöm hozzászólásodat.
    Szeretettel: Klári(f)

  4. Kedves Klári!

    Érdeklődéssel olvastam gondolatébresztő írásodat. Nagyon szomorú, hogy mindig van egy csoportból kirekesztett gyerek. Ilyenkor valóban a tanár nem találja a megfelelő "receptet".
    Szeretettel: Magdi (f)

  5. Drága Klári!
    Szeretettel és örömmel olvastam gondolatindító írásod. Bizony bele tudom gondolni magam a helyzetbe, mert a tanítói pályámon nem egyszer és sajnos egyre többször találkozom a megírt helyzettel. És bizony…. a történet vége sokszor nyitott marad……

  6. Kedves Anita!
    Köszönöm szépen látogatásod. Gondolataidat, melyeket megosztottál velünk.
    Szeretettel: Klári(f)

  7. Kedves Ida!
    Köszönöm, hogy olvastad, és kedves soraidat is megköszönöm.
    Szeretettel: Klári(f)

  8. Kedves Klára!
    Hasonlót tapasztaltam én is a pályám során. És gyakran álltam – hozzád hasonlóan – tanácstalanul, hogyan segíthetnék a kirekesztett diákomnak. Örülök, hogy felvetetted ezt a témát. Sajnos évtizedek óta nem változik semmi ezen a téren. Kinek a hibája? Szülő? Tanár? Gyerekek? bevallom nem tudom rá a választ. Valószínűleg Ancsel Éva tudta egyedül.
    Szeretettel olvastalak: Anita

  9. Kedves Klári!

    A fenti idézet, amivel írásod kezded, az nagyon gyakran eszembe jut nekem is, napjainkban. Nem akarom Katit ismételni, de igazat adok neki. Tényleg, milyen példát láthatnak a mai gyerekek?
    Hogyan legyenek mások, mint amilyennek a felnőtteket látják, hiszen róluk vesznek példát. Nagy elgondolkodtató dolgok ezek. Örülök, hogy írtál róla.

    Szeretettel,
    Ida

  10. Kedves Katalin! Köszönöm szépen írásomhoz fűzött gondolataidat, örömmel vettem, hogy nálam jártál.
    Szeretettel: Klári

  11. Kedves Klára!

    Érdekes, tanulságos a történet. Persze nem lehet rajta csodálkozni, hisz olyan társadalomban élünk, ahol érdem valakit, valakiket kirekeszteni. A nem befogadás ráadásul valami magasabbrendűség érzéssel tölti el az embereket. és ebben a szellemben nevelődnek a gyerekeink is.

    Üdv: Kati

Szólj hozzá!