UTOLSÓ KÖNNYCSEPP

A búsan szemerkélő kora nyári eső, a sápadt arcomba csapkodó, nagy erejű – már szinte durva – a közeli hegyekről lezúduló kíméletlen szél sem tudott visszatartani, hogy a tengerpartra menjek.
Ezt a helyet éreztem mentsváramnak, bármilyen szomorúság ért.
A bősz hullámok holt hordalékot mostak a legázolt fövenyre, amit apró kagylók, csigák, fákról letört gallyacskák, és napszítta, elsárgult levelek tarkítottak. Csodálatos, felemelő látvány volt, és körbe nézve – a fenséges, végtelen víztükörre verődtek a felkelő nap első, bátortalan sugarai. Ennél varázslatosabb festői képet nem sokszor láttam életemben. Még a lélegzetem is visszafojtottam…
Majd mély lélegzetet vettem, a tüdőm megtelt éles, tiszta levegővel.
Jó érzés volt.
Lelkemben csitulni kezdett a vihar. A tájban gyönyörködve, szinte teljesen elaléltam, a külvilágtól elszakadva magamba zárkóztam.
Egy alacsonyan szálló sirály durva vijjogása riasztott fel meditatív állapotomból, és hozott vissza a valóságba.
Akkorra már bőrig áztam, ruhámból csavarni lehetett volna a vizet. Nem zavart.
Nyeltem a feltörni készülő keserű könnyeket – nem akartam sírni, így világgá kiáltva szívemet égető bánatom. Nem tartozik az senkire, talán meg sem értenék!?
A nagy víz bölcsen hallgatott, belőlem mégis feltört egy szomorú, kétségbeesett kiáltás.
A vad hullámokat ostromló szél hátára kapta hangomat, és arcomba visszaverődve, mégis csak sós könnyeket csalt a szemembe. Vádló és kétségbeesett volt ez a kiáltás, de testemre csapódva elvesztette elemi erejét. Fáradtan hajtottam le a fejem, nem akartam már harcolni. Lassan letöröltem a legördülő fényes cseppeket, de helyébe tolult egy másik, majd egy újabb. Hagytam a vízbe hullani, ezeket az emberi érzés szülte, csillogó, vizes gyöngyszemeket. Úgy tűntek el, mint feneketlen kútban egy mély sóhaj.
Egyre jobban fáztam, ennek ellenére – cipőmet ledobva – hősiesen belegázoltam a sekély vízbe. Hú! Nagyon hideg volt, főleg az érzelmek átélésétől felhevült testemnek. A bőröm libabőrös reszketéssel tiltakozott az orv támadás ellen – de csak mentem egyre beljebb, lassan hozzászokva a tenger jéghideg érintéséhez.
Még ez is elviselhetőbb volt, mint a te hazug, rideg, szinte már ijesztően üres szerelmed. A szép ívű szádról egyetlen igaz szó sem hangzott el, már túl régen, mert szívedben nem volt tiszta érzés – legalábbis irántam nem. Erre most, itt, a távolban döbbentem rá, a némán didergető habok ölelésében. Fájdalmas ébredés volt, de még épp időben, hogy véget vessek ennek a kutya-macska játéknak.
Megráztam a fejem, mintegy elűzve belőle a hamis, csalóka álomképet, és szinte újjá születve, megkönnyebbülve értem ki a partra. A tenger tisztasága kimosta belőlem a csalódás utolsó, még gyéren pislákoló szikráját is.
A horizonton terpeszkedő, éltető nap, meleg fényével egyre szorosabban ölelt. Lassan felmelegedtem tőle, és megnyugodva tértem vissza a való világba. Már tudtam, hogy ott, újabb szerelmek, nemesebb, szebb kapcsolatok várnak rám – csak nyitni kell a lehetőségek felé, és erősen hinni bennük!
Úgy éreztem, hogy képes leszek rá, nem köt már a múlt, leráztam magamról a szívósan, kerékkötőként rám csimpaszkodó emlékeket.
Visszanézve, a sokszínű, hol kék-hol zöld, és a napsugarak fényétől szikrázóan szivárványossá váló, hatalmas vízre, halvány mosoly derült megviselt arcomra.
Az utolsó könnycsepp tétován landolt kezem fején – egy gyors, határozott, szinte már könyörtelen mozdulattal semmivé dörzsöltem.
Az áldott sugarak még a nyomát is felitatták, eltüntették…mint ha soha nem is lett volna.

Eger,2018.február 03. F.egri Rózsa(Vadvirág)

“UTOLSÓ KÖNNYCSEPP” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!

    Húúú! Ez remek írás! 🙂 Teljesen átéreztem a fájdalmat, amit a szerelmi csalódás okozott. Ennél szebben, érzékletesebben meg sem írhattad volna. 🙂

    Szívből gratulálok!

    Szeretettel: (f)

    Kata

  2. Hello kedves vadvirág47-Rózsa !
    Köszöntelek , gratulálok a szépen megirt novelládhoz .
    Igen az embernek meg kell élni és tudni kell tovább lépni ,hogy meg adja önmagának az uj élet kinálta lehetöségeket örömét .
    Igy ahogy alant irod:
    " Még ez is elviselhetőbb volt, mint a te hazug, rideg, szinte már ijesztően üres szerelmed. A szép ívű szádról egyetlen igaz szó sem hangzott el, már túl régen, mert szívedben nem volt tiszta érzés – legalábbis irántam nem. Erre most, itt, a távolban döbbentem rá, a némán didergető habok ölelésében. Fájdalmas ébredés volt, de még épp időben, hogy véget vessek ennek a kutya-macska játéknak."
    Gratulálok , maradok baráti tisztelettel feléd , köszönöm a szókat , kivánok szép napokat ,vidám alkotókedvet neked. A tollnál jelen vala .shf/Istvan

  3. [b]Kedves Rózsa! Nagyon kifejező és tartalmas írás! Átérezhető a szituáció, a csalódottság, az elengedés vágya és nagyon szép hasonlattal oldottad fel – a tovatűnő utolsó könnycseppel. Gratulálok alkotásodhoz – szeretettel, tisztelettel: E. E. [/b]

  4. Kedves Rózsa!

    Nagyon tetszik a történeted. Mindig van esély, mindig van újabb lehetőség, csak el kell engedni a régit és merni kell bízni az újban. Nagyon szépen fogalmaztad meg, gyönyörű képekkel. Szinte láttam magam előtt a jelenetet!

    Szeretettel gratulálok:
    Kata (l)

  5. Kedves Rózsa!
    Érezhető az analógia írásodban a megélt keserűség és a kézfejről elpárolgó víz között. De sajnos, soha nem lehet arra szintre kitörölni fájdalmakat, mintha "soha nem is lett volna."
    Mert mindig ott marad a seb hege a lélekben és ráadásul a felejtés még nagyobb bajt okozna. A megtapasztalás szükséges ahhoz, hogy szelektálni tudjunk később és ugyanabba a cipőbe ne lépjünk bele újra.
    Így legalább azonnal felismered azt a férfit, aki csak külsőleg hasonlít férfira, ám belül éretlen, az érzelmi élete tökéletlen, mert nem vállal felelősséget a kimondott szavaiért sem. Már pedig ha ezért nem, hát a világon semmi másért sem fog…
    Tetszett az írásod.

Szólj hozzá!