Orvosnál

Pár hónapja még magam sem hittem, hogy ennyire helyre tudnak hozni az orvosok.
De sikerült nekik. Ezzel nem csak ők élhettek át egy sikerélményt, hanem belém is lelket öntve, hitették el velem, hogy még van tovább, van fájdalommentes élet.

Most megint itt ülök az SZTK-ban, előzetes előjegyzés után, az orvosra várok, jó pár sorstársammal együtt. Ez nekem már kontroll, amit az orvos szerint is legalább hat hetente- két havonta meg kell ejteni. Hogy mikorra jegyez elő, az attól függ, hogy milyenek az akkori laboreredményeim. Ezért is van az, hogy délután van a rendelés, mert előtte, kora reggel szépen sorba elmegyünk az utolsó kontrollon kiadott labor beutalóval vérvételre. Persze éhgyomorra. Mikor végeztünk a laborban, megyünk elfogyasztani a magunkkal hozott vagy a büfében vett reggelinket. Én is mindig hozok pár falatot, amit be is kapok még itt a rendelőben, mert igaz, hogy innen nem lakom messzi, de cukros is vagyok és ennem kell. Aztán hazamegyek, mert az orvosi rendelés csak 14 órakor kezdődik.
Otthon főzök egy könnyű ebédet, ami általában főzelék és mellé olyan félkész csibefalatokat sütök ki, hisz nem csak nekem kell a főtt étel, de a munkából hazaérkező gyerekemnek is. Most krumplifőzeléket készítettem. Eztán kicsit pihenek, mert jobban vagyok ugyan, de még nem vagyok teljesen felépülve.
Nem kapkodva, rohanva, de 14 órára oda is érek az orvosi szoba előtti székekhez. Már sokan vagyunk ott és vannak olyanok, akik már hajnalban eljöttek otthonról, mert vidékiek. Én, mivel helybéli vagyok, szerencsésnek érzem magam, mert bizony még így is megerőltető az egész napos talpon levés. Még jó, hogy szinte mindig van mindnyájunknak ülőhelye. Csendben beszélgetünk, eszegetünk, és tudjuk, hogy az orvosunk mindig pontosan megérkezik. Most is így van. Köszön és megy, a nővér-szobába ahol várja a frissen lefőzött kávé.

Ekkor csapódik ki az ajtó és szinte beesik egy jól öltözött, sovány, viszonylag korosabb hölgy.
– Hol az orvos – kérdezi bosszús hangon, köszönés helyett.
Gyanútlanul mutatunk a nővér-szoba felé, amerre a nő elviharzik. Mi meg még várva valamire, tán arra, hogy egy további beteg belép a nyitva hagyott ajtón. Aztán az egyik társunk feláll és becsukja a váró ajtaját, mert csak úgy ömlik be rajta a hideg ránk, akik itt ülünk kabát nélkül, viszonylagos kényelemben helyezve magunkat. Tudjuk, hogy ha el is kezdődik a rendelés, ennyi embert megvizsgálni, gyógyszerekkel és tanácsokkal ellátni elég sokáig tart. Mégis türelmesek vagyunk, mert tudjuk, hogy mindenki sorra kerül.

A nőt figyeljük, aki a nővérszoba ajtaját kinyitva harsogja:
– Maga itt kávézgat, miközben a betegek várnak magára – harsogja.
– Jó napot asszonyom, foglaljon helyett, azonnal jövök, pár perc – halljuk az orvos hangját.
– Uram! Beteg vagyok, azonnal írjon nekem receptet.
– Foglaljon helyett, a főorvos úr azonnal megy – mondja az egyik nővér
– Asszonyom, üljön le és várjon a sorára. A többiek már órák óta várnak itt – halljuk.
A nő egy lépést visszalépve az ajtóból, végignéz rajtunk és szinte megvetéssel mondja, hogy ők ráérnek itt üldögélni, de neki orvosság kell, – halljuk.
Kilép az orvos a nővér-szobából és odalép a másik ajtóhoz, ahol a főorvos felirat van. A nő meg szorosan utána. Az orvost követő nővérek nem is tudnak a nő miatt az orvossal együtt belépni az ajtón. Az ajtó nyitva, így hallunk minden szót.
– Csak egy recept kell.
– Asszonyom beutaló nélkül én nem tudom ellátni magát. És vizsgálat nélkül meg nem adok ki receptet.
– Nem lát el – halljuk a nő elképed hangját, miközben kirohan az orvosi szobából.
– Ezért úgy feljelentem, maga& – maga szemét! – harsogja és kirobog az ajtón.

Pár másodperc múlva visszajön, fél lábbal belép a váró ajtaján, úgy kérdezi:
– Ez nem a kardiológia?
– Nem az – harsogjuk egyszerre, nem kis derültséggel a hangunkban.

Jártó Róza 2018, március