A tű hegye

Éjjel kettő óta hasaltam és görcsbe rándult figyelemmel markoltam a fegyvert.
Hol az eget, hol az előttem húzódó végtelent bámultam kigúvadt szemmel.
Közben lassan vörösödni kezdett a látóhatár széle, fejem fölött csipkefelhők sorjáztak szépen. Egymásba bújva kergetődztek, alakokat formálva a naptól vérző égen.
A beleimet már jócskán szétmarta az éhség, már csak az űr maradt benne. Sav marta űr.
A roham közben annyira hajtott a rettegés, hogy későn vettem észre azt a böhöm nagy ágyú szaggatta gödröt, így nagy rohanásban, sikerült belehaskolnom egy hatalmas víztől híg vértócsába. Gatyám, zubbonyom tiszta merő vér, most meg az eső is eleredt, a hátam is szépen elázik. De legalább annak örülnék, hogy elkerültem a golyózáport.
– Csak jönnének már! – sziszegtem az esőnek.
A bunker melegére gondoltam, ahogy ott heverek az ágyon és hazaálmodom magam. Szép nyári nap. A fűben fekszem, nézem az eget, hallgatom a szerető szavakat az Egyetlen Nőtől, akit valaha is szerettem. Aztán egy forró csókban keresem magam, a szájában, az izében, a lelkében. Az őrmester ordított fülbe.
– Riadó katona! – elnyújtotta. – Riadóó! Ökör! – rángatott. – Ki az állásba, mert már a seggünkbe vannak, maga meg süketen alszik! Maga szarházi!
Azóta itt fekszem, meredt testtel, vérben mely nem a sajátom, sárban, amit az ég hozott, vagy négy órával ezelőtt. Figyelem a hajnalt, a pusztát, hogy észrevegyek egy alakot, egy tántorgó konzervdobozt, amit valamelyik nagyfejű parancsnok küldött, hogy ölje meg X ellenséget, többek közt engem. A mi parancsnokaink meg azt mondják, ne hagyjuk magunkat megölni, inkább mi öljük meg őket, mert különben ők ölnek meg minket. De mi nem hagyjuk. Mi nem.
Nem szeretek ilyesmin gondolkodni. Csak növeli az éhségérzetem, meg sehogy se bírom fölfogni az értelmét. Nem tudom hol a vége.
Egyszerűen kitéptek a világból, a fényesből, a boldogból, a harmonikusból, és beletuszkoltak ebbe a vérgőzösbe, barbárba, nincstelenbe. Ahol nem emberekre, nem állatokra, hanem kigúvadt szemekre, pattanásig feszített idegekre, izmokra, szétfröccsenő húscafatokra vadászunk. Fásult a fej, halottan dobban a szív, a föld hideg a talpam alatt, mert tonnányi vért elnyelt, mázsányi húst megevett ez a föld.
Én tudom, hogy ez erőszak. Mert a föld nem emberi vérre, húsra éhes, de az ellenség, ellenséget tuszkol a szájába, akár az erőszakos anya, soványodni látszó gyermekébe. Orrán, száján folyik már a „spenót”. Tudom, nem akarok ölni, mégis gépiesen belefekszem ebbe a mocskos bűzös árokba, cserepes szájjal, feszülten figyelem a látóhatárt. A vér váltja meg az embert a születésben, és a halálban is. Kit fogok ma megölni? Hányat közülük, és ők hányat közülünk? Ma a fülembe súgta ma a halál.
– Te következel.
Arcomba nézett pofátlanul és csak úgy belesuttogta.
– Ma te következel.
Máskor is éreztem már, hogy a közelemben somfordál. Egyszer meg is dicsért. Akkor még vállon is veregetett. Mikor ledöftem azt a fiatalt. Ő volt az első. A legelső, akinek láttam az arcát is. Kölyök volt még, épphogy férfi. Csodával határos módon átjutott a golyózáporon, rohant felém kezét az ég felé rázta. Az örömtől vagy az iszonyattól torz mosollyal győztesen emelte a kezét, mint aki átszakította a célszalagot és végre beért a célba. Az egész arcával üvöltött, mintha az egész feje egy óriási üvöltés lett volna, és a teste majd szétszakadt a bennrekedt őrülettől. Csak a fejével tudott félni. Éppen felém szaladt, mi meg ki az árokból.
– Roham!
Meg kellett ölnöm. Csak úgy tessék-lássék oldalra futottam, nehogy beleszaladjak, ő meg csak ordítva dobálódzott felém hosszú karjaival. Nekem rohant hiába oldalaztam. Beleszúrtam, és ő szinte beledőlt a halálba. Mikor a földre bukott, rám nézett és azt mondta, azt írta vérével a homlokomra.
– Még csak tizennyolc vagyok, még csak tizennyolc…
Meghalt. Vére beleolvadt a mosolyába, amit még utoljára nekem adott a haláláért cserébe.
Akkor jelent meg. Odaállt mellém, előbb a fiúra nézett, aztán rám és azt mondta.
– Ezt jól csináltad! Csak így tovább! Így közelebb kerülsz hozzám.
A vállamra tette a kezét. Szeme sarkában hamiskás mosoly húzódott. Azóta minden ellenség arca, a „fiatal” arca. Most is őt bámulom, ahogy a gondolataim közt fürkészek, magam elé. Csak hullák mindenütt. Ilyen-olyan pózba csavarta őket a Halál. Kihalt döglött hullabűzös csend mindenütt. Égen, földön, pusztaságban, bennem.
Minduntalan visszarángok a jelenbe. Beletörök a valóságba, mely nem hagyja élni az álmokat, megtöri a felejtés és a vakság akaratát. Vajon mi tett ilyenné bennünket? Az elv pusztít vagy az egyén. Szétrobban a fejem az ilyen pörgő-forgó gondolatoktól. Félni kezdek attól, amit látok a gondolataim végén. A Halált könnyű megérteni. Az a feladata hogy véghezvigye a felsőbbrendű akaratát, de élni, élni miért kell? Látom ezt a csatateret és csak szörnyű sikoltásban tudom kifejezni azt a látványt amiben élek nap mint nap.
– Élni, élni miért kell?
Néma sikoly ez, akár a taglózott borjú utolsó lélegzete. Nem élni kell, túlélni. Félek az élettől. Tudom, ezt hívják halálfélelemnek. Ez abszurd. Inkább nevezném életfélelemnek. Mire ide jutok az őrült gondolkodásban, reszketni kezd a kezem, arcomról ledermed a hús, vérem lüktetve, robogva keresi az utat a koponyám felé. Megfagy bennem a látvány, ami előttem vicsorog, és máris halottnak érzem magam. Megmondta, megmondta ez az átkozott cinikusan magabiztos szellemkép.
– „Most te következel.”
Érzem, hogy igaza van, mert most, hogy idáig mertem gondolkodni, nem bírok a kezemre nézni. Nem merem előre tuszakolni a szemgolyóimat és belebámulni a döglött napfelkeltébe.
Istenem miért van ez? Mért nem férünk meg egymással békében? Csak és csak itt érzi meg az ember mi az élet és mennyire akarja élni. Mindenben hisz, mindenbe kapaszkodik, búvik, menekül, átkozódik öl és meghal.
Kényszerítettem magam hogy felnézzek.
Halványan elmázolva láttam őket. Megtöröltem a szemem. Még messze jártak, de jól kivehető volt a mozdulatlan mezőben az igyekvő ugra-bugra alakok. A holttesteken keresztül ugráló halványpiros színbe öltöztetett fénysötét foltok tömege. Erőltettem a szemem, saccoltam hányan lehetnek. Egy század, egy zászlóalj? Mindegy, ilyen távolságról képtelen voltam felmérni. Dörögni kezdtek az ágyúk, de hiába az állást nem tudták bemérni, legfeljebb az eső mellé, sár és húscafatok, ruhafoszlányok is hullottak a nyakunkba. Megfeszítettem magam, vártam mikor érnek lő távba. Belefeküdtem a fegyverbe és döntöttem.
– Rövid sorozatok lábra.
A sebesülteket felszedik csata után, aztán kikerülnek a háborúból valahogy. Egészen közel voltak már mire kiadták a tűzparancsot. A golyók, a halál dalát játszották a fülünkbe és
egyen– ketten még táncoltak is körülöttünk, aztán csendesen nyöszörögve elterültek az árok alján.
Akkor húztam meg a ravaszt. Röviden akartam, annyira elszántan, hogy az egész tár kiszaladt. Legalább nyolc embert láttam felbukni, és valahogy éreztem, hogy mind halott.
– Öltél megint. – kopogtatta a sisakomat a Halál.
Mosolygott.
– Nem állítottál irányzékot. Tudom, direkt csináltad! – megfenyegetett az ujjával.
– Nagyon élni akarsz, ha nem volnék melletted, talán sikerülne is!
Csóválta a fejét.
– Na, mi lesz? – kérdezte. – Lőj, különben meghalsz!
A képébe ordítottam.
– Nem! Elég volt! – Felugrottam és a földhöz vágtam a fegyvert. – Te rohadt kölyökpofájú tömeggyilkos! Nem fogok enni adni neked! – üvöltöttem felé.
Egy végtelen pillanatig néztem, ahogy mosolyog. Aztán egy mozdulattal kiugrottam az állásból, bele száz golyóba, ami szinte egyszerre csapódott a testembe. Az ereje felkapott és visszadobott az árokba. Még láttam a Halált, ahogy áll felettem a mindent tudó mosolyával, mocskos véres mezítelen lábával és azt mondja.
– Látod, látod, megmondtam neked. Ennem adsz, életeddel fizetsz, hogy nekem szolgálj és mind, akik itt vagytok. Előbb utóbb mind az én szolgáim lesztek, mert mindig is szolgák voltatok.
Cinikusan megvonta a vállát.
– Ha nem is az enyém, hát másé.
Még láttam, ahogy ellép mellőlem és visszanéz. A kölyök arca volt az utolsó kép, ami a retinámba égett.

Teste a csillagok,
Lelke a végtelen
Üldögél védtelen
Várja a Hírhozót.

Szólj hozzá!