Szentjánosbogarak

Sokat hallottam, olvastam a szentjánosbogarakról, hogy éjszaka a sötétben világítanak, de nem volt szerencsém látni, férjemnek is említettem, hogy még nem láttam, mire ö csak mosolygott,
– Majd meglátod, mikor júniusban rajzanak, kimegyünk az erdőbe és nézheted, hogyan világítanak.
– Az erdőbe? Sötétben? – kérdeztem döbbenten.
Neki fogalma sem volt róla, hogy én mennyire félek, ami már nem is félelem, hanem rettegés, a klausztrofóbiám teljesen elhatalmasodik rajtam. Ha nem látok megfulladok, bár tudom, hogy nem kell félni, de attól még a sötétség mázsás súlyával nehezedik rám, úgy érzem agyon nyom,
Elérkezett az idő hogy megyünk az erdőbe, ami a szőlőhegy közelében volt, hatalmas tölgyfák alatt, nappal sokszor jártunk, tudtam, hogy van néhol egy bokor, erdeipajzsika alkotott zöld szigeteket, gombák nőttek, apró virágok nyíltak.
Sötétben csak az óriás fatörzseket láttam ahogy félelmetesen sorakoztak, mint valami démonok akik őrzik az erdő álmát. A sűrű lomb korona egymásba fonódva óriás ernyőként borult a csendre, ami itt ott kissé szakadozott, igy néhol bekukucskált a hold fény.
A Néma csendben enyhe szellő suhanva köszöntötte az alvó faleveleket, amik halk zizegéssel válaszoltak.
Tovább sétálva úgy elbűvölt a csend, hogy még a félelmeimről is elfeledkeztem, hamarosan elénk tárult a látvány, sok ezernyi apró fénypont lassan imbolyogva lebegett ameddig ellátunk mindenütt.
Ahogy néztük őket megláttam a földön is egy kupacban sok fényes pontocskát lassan mozogni.
Volt nálunk zseblámpa azzal néztem meg közelebbről. Egy korhadt tuskón sok kis apró rovar nyüzsgött talán, még szárnyat nem növesztett, kiskorú szentjánosbogarak lehettek.
A földön az alacsony bokrokon, fűszálakon is pislogtak apró fénypontok.
A csodálatos látványra feledkeztünk, váratlanul felharsant valami bagoly féle hangja ahogy átsuhant a fák fölött, az éjszak csendjében hátborzongatóan félelmetes volt, ahogy gurgulázott az U hu hu hu, harsányan vízhangzott az éjszakában.
Lehet, hogy nem tetszését igy fejezte ki hogy betörtünk az éji birodalmába?
Felejthetetlen élmény volt látni a csendben lebegő csodálatosan fénylő szentjánosbogarakat, amik olyan jelentéktelennek latszó rovarok, hogy nappal észre sem vennénk őket, csak a sötétben fénylenek. Mikor a Nap lenyugszik sötétedéskor elkezdenek világítani és úgy két órán át villogva szálldosnak. A látványtól olyan érzése támad az embernek, mintha a csillagok között sétálna és körül veszi sok ezernyi apró fénylő pontocska.

Lenyűgözött a látvány, annyira, hogy utána olvastam, hogyan is élnek ezek a kedves, titokzatos rovarok. Ebben a festői látványban akkor lehet részünk mikor rajzanak, június második felében, nagyjából Szent Iván napja körül, ami két hétig tart. A szépséges fényjáték a párzásról szól, a nőnemű lény a talajon hívogatja a hímet, neki van szárnya és a levegőben szálldosva választja ki az utódok anyját, miután elvégezte feladatát, elpusztul.
A nő ivarú még pár napig életben marad, lerakja apró tojásait a levelek fonákjára és földi létét befejezve távozik az elő rovarok sorából.
A peték a tojásokól kikelnek, bebábozódnak, fejlődnek tovább és három év múlva a bábból előbújnak az eleven, párzásra kész egyedek, kezdődik a örök körforgás.