Büntetések

Büntetések

A szüleim kiskoromban nem ijesztgettek a mumussal, nem riogattak a rossz emberekkel, akik, ha nem viselkedem rendesen, elvisznek, fegyelmezési céllal nem növelték a félelmeimet. Szorongásaim nem lépték túl a gyermekek szokásos aggodalmait. Ne maradjak egyedül, legyen világos, anyu vagy apu legyen mellettem, egyszóval biztonságban érezzem magam a világban. Ezt anyuék kétségtelenül jól csinálták. Két esetben mégis letértek a jó útról, s hogy ezt rosszul tették, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy máig emlékszem rá.
Szabadszálláson történt, hogy anyukám kiment a temetőbe és csodák csodájára, egyedül mert hagyni az udvaron játszadozó gyerekekkel. Nemsokára jön, ígérte, viselkedjem rendesen, mert ha nem, ott marad a temetőben. Egy pillanatig sem vettem komolyan a fenyegetőzését, éreztem, csak arra akar rábírni, hogy jó legyek. Vidáman telt az idő, anyu egy ideig eszembe se jutott. Aztán kezdett hosszúra nyúlni a délután, egyre gyakrabban pillantgattam a kapu felé, mikor tűnik már fel az anyukám. Árnyékok vetődtek az udvarra, lassan bealkonyodott. Nyugtalanság fogott el, lehet, hogy anyu mégsem jön haza. Aggodalmamat megosztottam az egyik kisfiúval is, aki hitetlenkedve nézett rám, majd bement a házukba. Hirtelen nagyon árvának és elhagyatottnak éreztem magam. Hamar sötétedett, a világ nyomasztóan rideggé és félelmetessé vált.
Aztán a koraestében felcsendült anyukám hangja. Ott állt a lépcső tetején és mosolyogva kiáltotta, hogy ideje bemenni. Már korábban hazaért, de látta, hogy ki sem látszunk a játékból, nem szólt, hagyott a többi gyerekkel viháncolni. Utólag már tudtam, hogy anyu nem gondolta komolyan, amit mondott, de ilyesmivel nem szabad egy gyereket ijesztgetni..
Jó kislány voltam világéletemben, ez azonban nem jelenti azt, hogy soha nem rosszalkodtam. Állítottak engem is sarokba, még kukoricán is térdepeltem, amit mindig igazságtalannak tartottam. De ez mind eltörpült ahhoz képest, amikor annyira kihúzhattam a gyufát, hogy mivel, arra már nem emlékszem, de anyám világgá menesztett. A Báláéknál zajlott a nevezetes eset, anyu még batyut is készített nekem nagykendőből. Beletette néhány holmimat, a hátamra kötötte és elindított a hosszú útra. Hittem is, nem is, inkább nem, de amikor a folyosó végére értem, az utcaajtónál már kezdtem megszeppenni. Anyám csak erre várt, megsajnált és magához ölelt. Megbocsátott. Én azonban csak nehezen és sokára felejtettem el neki a szomorú incidenst.
Iskolai büntetésre, az egész osztályra vonatkozó bezáráson, no és a házirend bizonyos pontjának 50-szeri leírásán kívül nem emlékszem. Ez utóbbit Pap tanár bácsinak köszönhettük, aki gyakran nyúlt a fegyelmezésnek eme formájához. Jól belénk vésődött, mert a mai napig nem felejtettem el: „Minden tanuló a tanítás megkezdése előtt 15 perccel, de ne előbb, köteles osztályában lenni és csendben várni a nevelő érkezését.” Egy alkalommal Sanyi tanár bácsi kiszúrta az egyik gyerek padjában a teleírt sorokat. Felindultan megjegyezte, hogy a következő esetet jelentsük neki. Ezután nem írtunk több büntetést.

Körmendi tanár bácsi biológiát tanított, és abban ugye nincs írásbeli házi feladat, ezért lepődtünk meg valamennyien, amikor egy másik tantárgy helyettesítésénél nem adott fel leckét. Azt hittük elfelejtette és jó diákok módjára, felhívtuk rá a figyelmét. Nagyon elbámult. Leckét adni fel hét végére? Hiszen az a gyerekeknek járó szabadidő. Ki hallott már ilyet? Hát mi biztosan nem. Akkor tudatosult bennünk, hogy nem is olyan kőbe vésett törvény a házi feladat. Ma már egyre kevésbé gyötrik otthoni körmölni valókkal a tanulókat. Vannak iskolák, ahol egyáltalán nem adnak fel leckét a diákoknak és nagy bölcsen teszik.

Villanások

Fel-felrémlik bennem egy nagyon régi emlék. Nem tudom hol és mikor történt velem, néha álomszerűnek tűnik, mégis biztos vagyok benne, hogy valódi. Egy pompázatos, csillogó-villogó, lassan forgó körhintára emlékszem, ami telis-teli volt különféle figurákkal, inkább hasonlítanám kacsalábon forgó palotához. Egy lélek sem volt a közelben, úgy rémlett, csak az én kedvemért indították el a különleges szerkezetet. Egy kedves, mosolygós nőre emlékszem, aki biztatgatott, válasszam ki, mire akarok felszállni. Nem tudom, miért, de egy ajtóval csukódó zárt fülke mellett döntöttem, anyuék nem kis csodálkozására. A körhinta a budapesti Vidám Park műemlék hintájára hasonlított, amit akkor még nem láttam. Mégsem hiszem, hogy ott történt az eset, inkább Kecskemétre gondolok. Sajnos anyutól soha nem kérdeztem meg.
Egyszer ruhát vásároltunk anyuval egy fényes áruházban. Tetszett a ruhácska, illegettem magam a tükör előtt, majd hirtelen „megmutatom apunak!” felkiáltással kirohantam az utcára, egy lépésre álltam meg az utakon száguldozó autóktól. Anyu rettenetesen megijedt, apám kint várt bennünket, de természetesen nem volt közvetlenül az ajtóban.
Ha már vásárlásnál tartunk, apám megkérte anyámat, ha bent jár a városban, menjen be a villamossági boltba és hozzon neki lopódugót. Apám az akkori szlenget használta, nem gondolva arra, hogy anyu nincs tisztában ezekkel a kifejezésekkel. Az üzletben jámboran kérte a lopódugót, de az eladók csak néztek rá. Végül az egyiknek felrémlett valami és hozta anyámnak az áramelosztót. Anyu még évtizedekkel később is emlegette a kínos esetett, amivel apám megszégyenítette, aki miután meghallotta a történetet, alig bírta abbahagyni a nevetést.
Akármennyire apám árnyékában élt is anyám, a katonai gyakorlatozások, hónapokig tartó táborozások rákényszerítették, hogy a szelíd-szolíd fiatal nő maga intézze a család ügyeit. Önállóbb volt, mint a többi tisztfeleség. Nem véletlenül jegyezte meg apu egyik tiszttársa, hogy ő egy agilis nő.
Egy gyakorlatozás alkalmával történt, hogy apám hadnagya, aki nagyon szeretett célba lőni, a
puskáját a sátor oldalához támasztotta. Apám automatikusan érte nyúlt és a szabályoknak megfelelően lefelé célozva elsütötte a fegyvert. A puska töltve volt, a golyó közvetlenül apám lába mellett fúródott a földbe. Mi lett volna, ha kő bújik meg a talajban és a golyó gellert kapva apámat találja el?
Akkor hallottak apámék Recskről is, amikor mellette vonultak el a katonákkal. Valaki megszólalt: „Itt meg valami büntetőtábor van”, de közelebbit senki sem tudott.

Sorkatonai szolgálata alatt apám híradós volt. Gyerekként nagyon tetszett nekem, milyen elmés módszerrel, asszociációval tanulták meg a Morse-jeleket. A P betű például pipás pópa ütemre hallgatott. Könnyen megjegyezték a ti-tá-tá-ti ritmust.
Apám egykori politikai tisztje évtizedekkel később levelet írt apámnak. Ő tanácstalanul forgatta a borítékot, fogalma sem volt róla, ki lehet az a Szentirmai nevezetű illető, aki neki címezte a sorait. Kiderült, hogy a katonatársa, aki akkoriban még Segeda névre hallgatott, de később magyarosította a vezetéknevét. Személyesen is meglátogatott bennünket. Nagyon barátságos, kedves, közvetlen ember volt. Apu mesélte, hogy annak idején szívesen nevezte magát orosz mintára komisszárnak.
Azt már anyutól tudom, hogy a városban járva egy fényképész kirakatában megpillantotta a Segeda fotóját. Ismeretlen nővel együtt mosolyogtak a fotón, aki nem a felesége volt. Amint erről tudomást szerzett a hajdani komisszár, vágtatott be a városba, hogy a kirakatban virító bűnjelet még időben eltávolíttassa.
Már Magyarországon történt, hogy anyu a 12 éves Etit egyedül levitte Baranyába a rokonokhoz. Budapesttől Pécsig hajóval utaztak. A szímői kompot kivéve, nem hiszem, hogy anyám korábban valaha is utazott volna hajón. A hosszú utat gond nélkül megtették, Etit rendben átadta a családnak.
Marika halála után a gyászszalagos szép fiatalasszony szemben ült a vonaton egy szintén gyászszalagot viselő férfival, aki hosszan nézte anyámat, s ő ebből arra következtetett, hogy talán a feleségét veszítette el. Arra gondolhatott, hogy talán anyám is hasonlóképpen megözvegyült.
A koronát azonban a következő sztori viszi el. Budapestről tartott hazafelé anyám. A vonaton feltűnően és kitartóan bámulta egy jóképű fiatal férfi. A Karády frizurás nő gyönyörű lehetett a fehér virágos kitűzővel díszített sötétkék bársonyruhájában. Anyám leszálláshoz készülődött, mire az ismeretlen férfi hirtelen felállt és a kezébe nyomott egy darabka papírt, rajta a következő szöveggel: „Drága, szép Asszonyom! Szíveskedjék nevét és címét közölni, vagy mikor és hol találkozhatnánk.” Aláírás, cím. Ez utóbbit már nem őrizte meg anyám emlékezete. Nézegette egy ideig az írást, aztán összegyűrte és eldobta.
Anyámnak is voltak elszólásai, jópofa mondásai, sok közülük nem maradt meg az emlékezetemben. Egy verhetetlen, felülmúlhatatlan megjegyzése azonban örökre belém vésődött. Temetésről beszélgettek egymás között asszonyok. Margit ángyom, Irén néni anyuval együtt azt taglalták, ki milyen temetést szeretne stb. Margit néném amellett kardoskodott, hogy be legyen kötve a feje kendővel, anyám éppen ellenkezőleg, hogy nem. Végső érvként kivágta: „Az én fejem ne legyen bekötve, öregít.”

Rossz tulajdonságaként kell megemlítenem anyám egy kellemetlen szokását; nagyon szerette csipkedni a kisgyerekek arcocskáját. Nagyon haragudtam rá emiatt és szaladtam apuhoz panaszkodni, aki hiába intette anyámat, nem használt, a következő alkalommal ugyanolyan élvezettel csipkedte a gyerekek pofikáját. Utánam az Etike, majd a Melinda következett, aki különösen sokat szenvedett a nénje szeretetrohamaitól, de jól viselte, ahogy apu ugratásait is.

Józsi bácsiék

Józsi bátyámék a hatvanas években már itt laktak Bajon, közel a csehszlovák határhoz. Előtte évtizedekig Bezedeken éltek. Pici koromban meglátogattuk őket, amiről személyes emlékem nincs. Margit nénéméknél szálltunk meg, másnap anyuék rokonlátogatóba mentek. Engem lefektettek aludni, mondván, hogy hagyjanak csak nyugodtan, sokáig nem fogok felébredni. Így is történt. Lábujjhegyen járkáltak a konyhában, nehogy felzavarjanak. De már nagyon hosszúra nyúlt az idő. Óvatosan bekukucskáltak a résnyire nyitott ajtón, és a következő feledhetetlen látványban volt részük: bepelenkáztam magamat. Kiszedtem a pisis pelust és tömködtem be az ágy szélébe odakészített tiszta pelenkát.
Ott esett meg, hogy a hátsó udvarban kapirgáló kakas betolakodónak vélt és jól megkergetett. Tőle nem, de a kinyújtott nyakkal felém tartó gúnártól még felnőtt koromban is tartottam.
Szegény Józsi bátyám 1981. december 27-én borzalmas balesetben meghalt. Előtte nem sokkal esett át egy súlyos lábtrombózison, amiből már szépen gyógyult, de azért óvatosan, vigyázva járt-kelt. Azokban a napokban havazott, majd a nagyon hideg idő jégtorlaszokat, valóságos tömböket préselt a felhalmozott hótömegből. A karácsony utáni első munkanapon Józsi bátyám munkába indult. A tatabányai buszról utolsónak szállt le, lassan, megfontoltan lépegetve lefelé. A jobb, biztonságosabb kapaszkodást választva, táskáját a karjára fűzte, és mindkét kezével megfogta a korlátokat. Szegénynek ez lett a veszte. A sofőr hamarabb elindult és Józsi bátyám táskáját a buszba csukta. Szerencsétlen Józsi bátyám nem tudta elengedni a szatyrot, hiszen a karjára volt akasztva. Ha csupán a kezébe fogja, simán elengedhette volna. De még így sem lett volna végzetes a baj, ha vonszolja néhány métert a busz, lehet, hogy keze-lába tört volna, de legalább életben marad. A végzet nem ezt akarta. A buszmegálló mellett közvetlenül hatalmas jégtömb állt, amit nem takarítottak el időben. A jármű és a jégtömb közé préselte be nagybátyám testét a figyelmetlen sofőr. Szétfakadt a mája. Élt még egy rövid ideig, de a kórházban már tudta, hogy meg fog halni. Margit néném érkeztekor már halott volt. Nyolc év harag után ekkor jött be először hozzánk összetörve szegény ángyi.
A következő év tavaszán kezdték el bővíteni Józsiék a házukat. Ekkorra már áttelepült a felesége, Erzsike is Szímőről az idő közben megszületett babával. Ángyi részére építettek egy szoba-konyhás házrészt. Józsi bátyám már nem élt, örömmel vették apám segítségét. ami rendben is lett volna, ha apám hetente egy-két alkalommal ellátogatott volna ángyiékhoz, jó tanáccsal s egyebekkel segítve munkájukat. Apám azonban átesett a ló túloldalára. Öt hónapon keresztül, májustól szeptember végéig munka után hazatérve alighogy evett, s már indult is a Józsiékhoz. Egyetlen napot sem hagyott ki.

Hányszor mondtuk neki anyámmal: a kevesebb több lenne. Igazunk volt. A végén már olyan természetesnek vették apám állandó jelenlétét, hogy már nem is értékelték kellőképpen. Apámat elbűvölte Margit ángyom áradozó köszöngetése /pedig ismerte!/, s azt mondogatta, ha ő már nem lesz, a Józsira mindig számíthatunk, mert ő majd segítségünkre lesz. Hát ebben óriásit tévedett, tudtuk mi már akkor is, de apám jóhiszeműségét nem lehetett megingatni. Ez a kettősség egész életében jellemző volt rá, ahogy én magam is ebben a hibában szenvedtem. Egyrészt végtelen jóindulattal hitt az emberekben, másrészről a bizalmatlansága bizonyos dolgokban nem ismert határokat. Nálam a jóhiszeműséget naivitásnak nevezték. Éppen szegény ángyom mondta nekem valamikor: „Hát azt hiszed, Zsuzsika, hogy mindenki olyan jó, mint te vagy.”
Telt-múlt az idő, a következő évben könyvbarátokkal levelezve, egy idős úrtól megvásároltam Jókai Mór hatvanas években megjelentetett kritikai kiadásának 100 kötetes gyűjteményét. Mindig vágytam rá, s akkor lehetőségem nyílt kedvező névértéken megszerezni a sorozatot. A pénzt elküldtem Krátky úrnak, megüzenve, hogy az első adandó alkalommal elszállítjuk a könyveket. Tudtam, hogy Józsi unokaöcsémhez az ángyin keresztül vezet az út. Megkértem hát, hogy hozza el részemre Sülysápról a nem kevés könyvmennyiséget, a benzinköltséget természetesen megtérítem. Ángyi szavaira szó szerint emlékszem: „Zsuzsi, Zsuzsi, sokat kívánnál.”
Több szó nem hangzott el. Nem emlékeztettem ángyit apám végtelen segítségére, nem mondtam semmit. Apám néhány héttel később bőröndökkel felszerelkezve, szíjakkal összekötözve, a vállán átvetve hozta haza nekem Jókai sorozatát.
Ángyi szeretett beszélgetni, kipanaszkodni magát. igazából csak az érdekelte, hogy elmondhassa a mondókáját, meghallgatásra találjon, aztán megkönnyebbülten távozott. Anyu jó alanynak bizonyult, türelmesen asszisztált ángyi panaszáradatához, felért egy terápiával. Ő már nehezebben jutott szóhoz, hiszen dolga végeztével ángyi felszedelőzködött és már indult is haza. Néha sürgős dolgára való hivatkozással nekilódult, de a kapuban még jó egy órát beszélgettek. Anyu, felismerve a helyzetet, a hűvösebb időben már kardigánban, kabátban kísérte ki ángyit, tudván, hogy még jó ideig nem fog bejönni.
Apám halála után anyám megváltozott. Már nem az aranyos, kedves Marika vagy Mari volt, veszített a legendás türelméből és ő is odamondogatott ángyinak, amire korábban soha nem volt példa. Ángyi vérig sértődhetett volna, de az idő múlásával szelídebbé vált. Sok mindent lenyelt, csak elmondhassa azt, ami a lelkét nyomja. Roland néha tanúja volt a beszélgetésüknek. Gyakran mondogatta, hogy legszívesebben kifordult volna a konyhából, a mama replikáját hallgatva. Ángyi meghunyászkodva lapított, rá sem lehetett már ismerni az egykori, kardos-karcos asszonyságra, akivel senki sem mert ujjat húzni. Feledékeny lett, nehezen találta a hazafelé vezető utat, végül már az unokáit sem ismerte meg.

Mindenszentek előtt minden évben elmegyünk a szímői temetőbe nagyszüleim sírjához. Ilyenkor mindig ellátogattunk Józsi feleségének, Erzsikének a szüleihez, akik duplán rokonaink. Anyám unokaöccse vette feleségül a lányukat, Gyuri bácsi pedig apai nagyanyámmal van rokonságban. Ráadásul annak idején egy udvarban laktak. Még rám is emlékeztek, amikor a kismacskákat a hátamra csapva hurcolásztam. Végtelenül kedves, aranyos emberek voltak, sajnos már csak a Gyuri bácsi, mert Gizi néni a közelmúltban váratlanul meghalt. Szerettünk bejárni hozzájuk, felelevenítve a régi idők történéseit. Anyu halála után is megtartottuk ezt a szokásunkat, de mostanában már Gyuri bácsi itt tartózkodik a lányáéknál, csak ritkán viszik haza. Sajnos ő is egyre feledékenyebb, önálló életvitelre alkalmatlan.
Így múlnak, tünedeznek el a kedves, szeretetreméltó rokonok, ismerősök a környezetünkből, az ember körül ritkul, megfogyatkozik a levegő, végül már csak a légszomj marad.

“Büntetések” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    Ahogy már jeleztem, összecsúszott három történet, ide csak a Büntetéseket szántam. Te korábban kifogásoltad, hogy belekapok egy történetbe, aztán túl korán kilépek belőle. Akkor megírtam, hogy a további események ismeretében megvilágosodnak, helyükre kerülnek a dolgok, de hát nem jelent meg minden sztori ezen a felületen. Most hozzáteszem kiegészítésképpen, hogy ezek a történetek az Emlékfosszíliák címmel megjelent családregényemben, vagy – nekem jobban tetszik így – novellafüzéremben már szerepeltek, ebből a kötetből szemezgettem és küldtem be a Holnap Magazinba néhányat.
    A könyvben van létjogosultsága az “idegen embereknek”, mire az olvasó eljut hozzájuk, már nem lesznek azok.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Jól fogalmazott Rita, ez itt egy emlékcsokor. Az írónak érzelemvasút, az olvasónak idegen emberek epizódjai.

  3. Kedves Rita, Ica, Éva!

    Hát megint összecsúszott három különálló történet. Először csak csodálkoztam, miről beszéltek a hozzászólásokban. Azt hittem, csak a Büntetéseket küldtem el, ezentúl jobban figyelek. Köszönöm a kedves véleményeket.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  4. Kedves Zsuzsi! Igazán nagy rokonságotok volt. Mi nem tartottuk a kapcsolatot a rokonokkal, anyám szörnyű természete miatt. Ami kicsit kárpótolt, hogy az utcánkban több idős néni volt, akik nagyon szerettek, és én is őket. Soraidat olvasva az jutott eszembe, hogy még az én gyermekkoromban sokkal többet jártak össze az emberek névnapozni, ünnepek alkalmából, disznóvágásokon. Szerintem ez nagyon kevés helyen maradt meg így. Örülök, hogy megosztottad velünk az emlékeidet. Szeretettel: Éva

  5. Kedves Zsuzsa!

    Az ember életében vannak örömteli, kedves, és sajnos vannak fájó emlékek is. Én mindig meghatódva olvasom, ha valaki a saját életének töredékeit osztja meg velünk. Szerettek a szüleid, még ha néha hibáztak is. Nem olyan könnyű szülőnek lenni. Az utolsó mondatod egyszerűen zseniális, gyönyörű befejezés.

    Gratulálok szeretettel: Icu🌼

  6. Kedves Zsuzsi!

    Érdeklődéssel olvastam emlékcsokrodat. Szülőként én is tudom, hogy sokszor nem azt kellett volna tennem, amit tettem, de mivel nem vagyunk tökéletesek, talán a szándékot kell nézni, különösen érett fejjel. Igen, aki sokat segít, azt kihasználják, megszokják, természetesnek tartják. Az öregkori demencia számomra is riasztó, bár tudom, hogy sokan vannak, akiknek ép marad az emlékezete, nem szenved ebben a betegségben, én is erre vágyom, meg gondolom, hogy más is.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!