Édesanyám, mindenem

Gyermekkorom óta édesanyám a mindenem. Ő ismer legjobban, arcom rezdüléseiből tudja bajomat. Ritkán voltunk egymástól távol, s ha rákényszerülünk, lelkileg nagyon megsínylem. Sohasem tudtam úgy elmenni otthonról, hogy félnap után ne hiányzott volna.
Gyermeki ragaszkodásomat, nem tudtam kinőni, mint mások. Valahol a lelkem mélyén, mindig gyermek maradtam. Nem zavar, ha azt mondják: te nagy gyerek. Akkor is odabújok hozzá, mert szeretem és megnyugszom a közelségétől.
Persze azért voltak és vannak kisebb és nagyobb összezördüléseink, de öt perc múlva mindig bocsánatot kértem. Még akkor is, ha úgy éreztem, hogy nincs igaza. Sosem tudok haraggal elaludni, mert belülről mar, s nem hagy nyugodni, mert érzem, hogy édesanyám lelke sír, ehelyett ölelni, s vigasztalni, s óvni kell. Sokáig úgy éreztem, hogy anya egyben apám is, mivel tőle nem kaptam olyan szeretetet, amilyet szerettem volna.
Sok évvel később apám örökre elment, de akkor sem éreztem akkora űrt. Hiszen itt maradtunk ketten anyuval, s mégegyszer olyan nagy szeretetben élünk. A csendet és a meghittséget jobban lehet érezni, mint azelőtt.
Kora előre haladtával észreveszem, mennyire törékennyé válik. Egész életében erős volt, gyengülni kezd, megtört kicsi arcára gyakran kiül a fájdalom. Titokzatos betegsége nagyon meggyötri, s gonosz szörnyként uralkodik rajta. Miért bántod a legdrágább édesanyát? Aki egész életében, csak gyermekeiért dolgozott! Miért nem hagyod idős korára nyugodtan élni? Lelkem félelemtől reszket, mi lesz vele? Bárcsak átvállalhatnám betegségét, inkább szenvednék én.
Smaragdzöld szeme már nem ragyog, csak erősen tartja magát. Ízes étkét jóízűen enni nem tudja, mert fáj neki a rágás. S ha arcán látom a fájdalom jelét, nekem sem esik jól az étek. Legszívesebben karomba venném, úgy dédelgetném, hogy enyhítsem fájdalmát. Csókolgatom, s kezét fogom, ne érezze magát egyedül kínzó szenvedésében. Hátát, s nyakát gyengéden masszírozom. Mindig azt mondja félt, hogy elfárad a kezem. Öröm, ha fájdalmát enyhíthetem napjába többször, s elpihen, vagy átalussza az éjszakát szenvedés nélkül.
Gyakran őrzöm álmatlan éjszakáin, ahogy ő tette velem jópár éve. Sokat beszélgetünk, terelem figyelmét bajáról.
Mostmár tudom, mert el merte nekem mondani, legalább úgy fáj neki a füle, s feje, mint nekem a csípőm. Istenem, mennyit szenvedhetsz drága édesanyám, kincsem. Megszakad érted a szívem, nem tehetek mást, csak nagyon szeretlek.
Hetek és hónapok múltak el, dolgozott, s az állandó fájdalmai nem szűntek, csak nőttek. Vizsgálatoktól vizsgálatokig járt, egy orvos sem találta baját, és persze fájdalomcsillapítót sem kapott. Legrosszabbra gondoltam, biztosan rákja van, s csak rettegtem félelmemben. Hosszú éveken keresztül permetezték nagy szőlőnket, hiába volt bekötve a szája, mégis beszívhatta a mérget. Évekkel később felgyülemlett a szervezetében, és most jött csak ki rajta.
Nagyon félek a rákbetegségtől, mert az esetek többségében gyógyíthatatlan. Nem szeretném elveszíteni az édesanyámat. Nélküle minek is éljek? Ha nincs anya, megáll körülöttem a világ, s ezt szó szerint értem, mert ő ragyogja be életem.
A kezét sosem tudom fogni, amikor orvoshoz megy, mindig egyedül van. Mindenki azt gondolhatja, hogy evvel a szegény asszonnyal nem törődik senki sem. A látszat tényleg csal, mozgássérült vagyok és ezért nem tudom elkísérni orvoshoz az édesanyámat. Ez egy szörnyű elkeserítő érzés, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám, akkor nem tudok fizikálisan vele lenni. Kint ülök az autóban, s várom, hogy kijöjjön, nekem hiányzik, hogy nem lehetek mellette. Hiába vagyunk elválaszthatatlanok, ilyenkor mégis magányra van ítélve. A tudat elviselhetetlen számomra.
Sajnos bekövetkezett a lehető legrosszabb, amitől rettegtem, de tudtam, elkerülhetetlen lesz. Édesanyám kórházba vonult két kemény napra. Nagyon féltettem őt, mert a nyelvéből vettek mintát, s elküldték szövettanra, ugyanis az orvosok se tudják, mi lehet a baja. Rettegtem, hogy megfullad, hiszen mindig köhög. Nem volt se éjjelem, s nappalom, csak rá gondoltam.
A kemény napok után újra együtt vagyunk, s csak reménykedek, míg visszajön a szövettan eredménye, hogy betegsége nem lesz súlyos.

Édesanyám betegségében

Drága édesanyámat szétzúzza a betegség.
Erős fájdalmára nincs orvosság,
szép lelkét bánat nyomasztja,
gyenge testét fogva tartja állandó fájdalom.
Mi lesz veled drága, szeretett édesanyám?
Szívem fáj nagyon érted, félelem ül vállamon.
Mondd, mivel könnyíthetném mindennapjaid?
Átvállalnám a szenvedést,
csak ne lássam a gyötrő kínt tekintetén.
Bordó kendőjét törődve igazítom,
gyengéden csókolgatom, percre se feledje,
nincs egyedül.
Ajka nem mozog, magába roskadva
ül, hallgatagon.
Szeme sem csillan úgy, mint rég.
Mintha elhagyta volna az élet.
Ezernyi ránc ül tündöklő arcán.
Évgyűrűk szépítik homloka
mély barázdáit.
Hetvenfelé ballag az én drága jó anyám.
Dolgos reszkető kezét simogatom,
becézgetve dédelgetem,
s ha az ablakon bekacsint a sápadt hold világa,
illatos ágyába fektetem, gondosan betakargatom.
Féltve örzöm nyugtalan álmát.
Imára kulcsolom kezem, úgy imádkozom
érted szerető szenvedő édesanyám.
2018. március 30.

Szólj hozzá!