Az élet már csak ilyen

Jártó Róza
Az élet már csak ilyen

Lakhat bárki, bárhol, néha olyan egyedül tud maradni, mint a „kisujjam”.
Így volt ez a sarki, kis házban lakó családdal is. De nem is magukra maradtak, inkább az, hogy valójában senki se tudott róluk semmit. Pedig az asszony dolgozni járt, és a kisgyerek, a fiú, meg igencsak kedves játszótársa volt a környék gyerekeinek.
Persze az, hogy senki se ismerte őket, ez így nem igaz, mert nagyon is ismerte mindenki őket az utcában. Igaz, ez az ismeretség ̶ ha lehet ezt mondani ̶ inkább a szomszédi hírharsona útján elterjedt kitalált történetein alapult. Annyira, hogy emiatt el is szigetelődött a kis család. Az asszony egyre magába húzódó lett, a gyermek meg megnőtt és el is tűnt a szomszédok szeme elől.
Volt olyan szomszéd, aki tudni vélte, hogy börtönbe van a fiú, mások azt tudták, hogy külföldre költözött. Az anyát, aki minden reggel elindult a városba dolgozni, senki se kérdezte. De a nagyon mindentudók tudni vélték, hogy a kórházba dolgozik valami raktárosként. Ezt az ismeretet támasztotta alá az, hogy a doktor úr, nem csak lelassított a kocsijával, és úgy köszönt a nőnek, hanem volt, amikor egy-egy nagyobb borítékot is a kezébe nyomott, hogy vigye magával, persze, hogy a munkahelyére.

Így röpültek az évek és a fiú ismét megjelent az anyai háznál.
Látták a szomszédok, hogy vágja a füvet, hogy rendezi a kertet, hogy mindig fúr-farag, de az is látszott, hogy mindig otthon volt, hogy nem dolgozik, vagy legalábbis nem rendszeres munkát végez. Aztán meg az újabb hír, hogy közmunkás lett a fiú. Rosszállóan csóválták a fejüket, hisz bármi is volt, vagy nem volt, sose hallottak igazán rosszat a fiúról. Épp ezért gondolta az egyik vállalkozó, aki a város egyik mezőgazdasági cégét vezette, hogy munkát ajánl fel a fiúnak.
̶ Szervusz Imre! Nincs kedved kijönni hozzám olyan mindenesnek? ̶ kérdezte, a fiút, csak úgy kiszólva a luxus terepjárójából, amikor a feleségét vitte egy kis shoppingolásra.
A fiú, ismerte a vállalkozót, hisz a leánykájával rendszeresen játszott, amikor a kislány épp itt volt a mamájánál, aki a majdnem szomszédjuk volt.
̶ Péter bátyám! A közmunkánál azért minden jobb. Örömmel elfogadom a munka-ajánlatot.
̶ Te gyerek! Azért csak nem hagyom szó nélkül, hogy Te itt közmunkázol, se szakma, se semmi, miközben édesanyád halálra dolgozza még most is magát?
̶ Na de, Péter bátyám, én autószerelő vagyok, hulladékgazdálkodási technológus és a diplomám is megvan, mint gépészmérnök. Épp munkahelyet keresek…
̶ Gyere ki mérnöknek. Épp tegnap hirdettem meg egy mérnöki állást.
A fiú úgy, ahogy volt, beült a kocsiba, miután magához vette a munkavállaláshoz összekészített dossziét és Péter, a tulaj, ki is vitte a telepre, ahonnan, aztán csak akkor járt haza a kis mérnök, ha az aznapra beütemezett feladatait ellátta.

A környezetükben is megváltozott valami. Egyre-másra elkezdtek köszöngetni az anyának, sőt ha találkoztak vele, meg is álltak, pár szó erejéig. Így aztán ki is derült, hogy az asszony nem a kórházban dolgozik, hanem a hivatalban, hogy lassan, de ő is beleérett a nyugdíjas korba. Ami nem változott, hogy az asszony nem járt át eztán se a szomszédokhoz, se beszélgetni, se segítséget kérni. Megtanulta az évek során, hogy ne bízzon az emberekben és ehhez tartotta magát. Annak viszont örült, hogy a fiú, ilyen tiszteletet vívott ki magának, egy olyan közegben, ahol nem a tények számítanak, hanem csak a rang…

Egyik esti beszélgetésük alatt a fiú is ezt mondotta, hogy ő tudja, hogy ez a tisztelet, ami hírtelen feléledt a szomszédokban, nem neki szól, hanem annak, hogy mérnök lett.
̶ Ha valaki, Te aztán tudod anyukám, hogy micsoda küzdelem, elérni a vágyainkat, egy diplomát is, ha nincs pénzed, ha nincs, aki támogasson. De mi megcsináltuk ̶ lépett a fiú az anyjához és átölelve indultak a konyhába elkészíteni a szerény, de bőséges vacsorájukat.