Apám halála

„És a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta.” (Préd. 12,7
Gyönyörű, tavaszi reggel. Szívben békesség, öröm. A fáradt test nem óhajt kikelni az ágyból, pihegve lélegzik, s az Úr közel. Imádkozunk. Első lélegzetvételünk vagy Te, óh, Uram!
Nélküled megfullad a lélek és erőtlen a test. A Te igéd igazság. Olvassuk, értelmezzük szavaidat. A szobában meghitt, békés hangulat. A ház csendes, csak néha-néha hallatszik a kis unokánk apró kacagása. Odakint, az ablakon túl, esik az eső. Hideg van. A férjem kabátot vesz, s fáért megy, kályhát rak, meleget csinál. Izzik a tűz, ropog, pattog, s az édes szombat lágy neszei a szívünkben hallatszanak. A kolozsvári gyülekezet istentiszteletét szeretnénk megnézni. Testvéreinkét, a határon túl. Isten népe nemsokára szerte a világon, egy időpontban énekel. Megágyazunk, készülünk az igehirdetésre. Az eső is eláll lassan, s a Nap sugarai melegen ragyognak be ablakunkon. Olyan békés ma minden! Mintha még az idő is megállt volna. Az óra halkan ketyeg, s meghitten idilli lett az érzés, a hangulat. Isten szavát így hallhatjuk meg! Ebben az áldott csöndben…
Brrr… Brrr… Élesen és fület sértően rikácsol a telefon. Ebbe az idillbe ez most nem illik! Ki az, aki megsérti ezt a szent pillanatot? Miért éppen most, amikor szívünk ilyen nyugalommal van tele? Óvatosan lépkedek felé, s csak mikor odaérek, látom meg, hogy a húgom hívott. Öntudatlanul érzem: baj van. Sírva mondja, szavai akadoznak: ha még látni szeretnéd és el akarsz tőle búcsúzni, azonnal gyere! Pár órája van már csak…
Mintha az egész világ megfordult volna! Mintha házak omlottak volna le körülöttem! Mintha csak a szívem kalapálását lehetne hallani, jaj, milyen hangos! S milyen gyorsan szaporázza! Öltözködünk, indulunk, megyünk. Mindegy hogy hogyan, mindegy kivel, mindegy merre…. Csak innen el! Elfutni, elszaladni, elrejteni magam ettől az egésztől. Ész nélkül, sírva öltözöm. Az úton megnyugszom. Hazajön. Meggyógyul. Erős! Ez nem történhet meg velem, velünk!
A kórházban a húgom, a férje, a nagyobbik fia, mellettük az öcsém, az anyám. Majd én és a férjem. A nagyobbik lányom úton a kicsivel. Ő lekötözve fekszik az ágyon. A húgom feloldja kezeit. A légzése hangos, és nehéz. Félig nyitott szemmel néz, mi kezét fogjuk, simogatjuk – már csak ennyire telik. Mindenki sír. Néha valaki hangosan felzokog. Az öcsém nem tud megállni az ágya előtt. Fel-alá jár, legtöbbször kimegy. Szenvedés, halál szaga, s fájdalmas zörejek járják át a szobát. Ülünk és sírunk. És várjuk, hogy vége legyen… Már nem reménykedünk. Már szembesülünk. Szembesülünk a ténnyel, hogy ez az utolsó pillanat.
Az életünkben. A kettőnk életében.
Hirtelen belém hasít a fájás. Az utolsó? Az utolsó percek? Utolsó lehetőség és utolsó vigasz? A férjemre nézek: el tudod neki mondani? – kérdezem. Fejét rázza: Nem. Te!
Én? ÉN? – ülök magamban roskadva, s görcsösen imádkozom: Uram! Add meg nekem a Te Szentlelked erejét, hogy oda tudjam őt vezetni Hozzád! Hogy tudjak könnyíteni az elmúlásán! Hogy fel tudjam kínálni számára az utolsó lehetőséget!
Uram áldj meg engem az utolsó szó jogán!
Lassan felállok. Kezemmel lágyan simogatom összeszorított, marokra zárt ellilult kezét. Látom testén a kivastagodó ereket, a lila, kék, zöld, s szinte fekete ereket, a szíve felett, a lábán, a hasán…. A szívem meghasad. De beszélni kell, nincs több idő! Ő elmegy nemsokára, sietnem kell.
– Apa – mondom.
– – Az Isten üzent neked. Arra kér, hogy bocsáss meg mindenkinek és te is kérj Ő Tőle bocsánatot. Tudom, hallasz, csak nem tudsz felelni. Kérlek, most gondolatban tedd meg ezt és tedd le az életed az Ő szerető kezébe.
Beszélek, és beszélek, már nem tudom, mit. Csak a jobb szeme lát mostanra, s fényesen csillog. Könnycseppek indulnak az arcán lefelé… sír…
Tovább beszélek. A szeme néz és könnyezik. Szorítja anyám kezét erősen. Aztán szólok újra: imádkozzunk. S én arra kérem az Urat, a Mindenható és Irgalmas Uramat, hogy az Ő Szentlelkének erejét sokszorosítsa meg az apám szívében most, és százszoros erővel késztesse őt a döntésre – Isten mellett. Utolsó simítás az arcán, a kezén, s fáradtan leülök.
Jön az ápoló, rossz időzítés. Fel kell állnom, ellépnem onnan. Nem szívesen teszem. Egy perc és újra együtt vagyunk vele. Az arca kisimult… Az ágynak támaszkodom. Már csak pár lélegzetvétel, összeszorított szájjal az orron át… Elvégeztetett…
A férjem erősen tart, hányingerem van. A húgom sokkot kap, két kezét görcs rántja össze. A lelkünkbe fájdalom nyilall, mindenki sír, zokog. Kitör a pánik bennünk, nincs többé, ennyi volt!
S ekkor a jobb lator jut eszembe. Nézem az arcot, aki pár perccel ezelőtt még az apám volt. S tudom, életének lehelete immár az Úr kezében van. Látom megnyugodott arcát, s azt a csendes halált, ahogyan elment, ahogyan átengedte magát Istennek.
Gyönyörű szombat nap volt!
Az angyalok énekeltek a mennyben fent…
,,És íme, hamar eljövök; és az én jutalmam velem van,
hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz.” (Jel. 22,12.)