Hóember a padon (mese)

Fodor Gyöngyi – Hóember a padon (mese)

A fehér hó mindent beborított a városban. A kis parkban Matteo kipirult arccal épített egy kisebb hóembert, és felrakta egy padra. Keresett két követ, amelyeket szemként használhatott, majd egy kis faágat, melyet kettétört, egyik darabkát szájnak, másikat orrnak. Aztán kicsivel távolabb észrevett egy nagyobb ágat, amit aztán a hóember kezébe nyomott. Csípőre tette a kezét, és fintorogva nézte, mint aki nem elégedett az alkotásával.
– Hazamegyek egy sárgarépáért, hogy szebb orrot tudjak csinálni neked – mondta és elszaladt. A hóember egyedül maradt a padon.
Röviddel ezután megérkezett Ella, Matteo barátja, aki látva, hogy mi van a padon, felkiáltott
– Mi történt? Hóember ül a padon? Milyen szép! – majd elszaladt a hinta felé.

Érkezett néhány nagyobb fiú, akik szórakozás céljából gúmyolódni kezdtek, majd hógolyókkal dobálták szegény hóembert, aki némán tűrte, nem tudta megvédeni magát. Végül hahotázva lelökték a padról. Épp azon voltak, hogy összetapossák, amikor megérkezett Matteo, kezében a sárgarépával.
– Tűnjetek onnan! – kiabálta és odaállt a hóember elé, hogy megvédje.
Ella észrevette a távolból, és a segítségére szaladt. Most már ketten képviselték a védelmi vonalat. A nagyobb fiúk egy darabig gúnyolódtak, majd látva, hogy egy felnőtt közeledik a gyalogúton egy kutyával, jobbnak látták, ha elmennek onnan.
Ella észrevette Matteo könnyeit.
– De ő csak egy hóember! – próbálta vigasztalni.
– Nem számít, senkinek sincs joga hogy így bánjon vele, akkor sem, ha csak egy bábu. Ella bólintott, majd együtt visszahelyezték a hótömböket a padra, berakták a szép nagy sárgarépaorrot is. Végül leültek melléje és beszélgettek amíg el nem jött az idő, hogy haza kellett menniük.

Attól a naptól kezdve minden délután a padon találkoztak. Idővel más gyerekek is csatlakoztak hozzájuk, akik kíváncsian hallgatták a hóember történetét. Úgy határoztak, hogy csapattagok lesznek, és segítenek megvédi azt. Mindegyik gazdagította valamivel. Volt aki sapkával, volt aki sálat hozott neki, de egy fiútól pipát kapott. Még az arrajáró felnőttek is mosolyogva szemlélték a hóember jelenlétét a padon. Úgy tűnt, hogy ő lett a park őre.

Közben teltek a napok, csökkent a hideg, elolvadt a hó a parkban és a hóember is napról napra kisebb lett. A pad deszkáin át csöpögött le a hólé a száraz fűre, míg egy napon csak az orra, a szeme, a pipája, sapkája és a csíkos sál jelezte, hogy valamikor ott ült, s már csak édes emlékként élt tovább.
Aztán megérkezett a tavasz, kizöldellt a fű, megjelentek a virágok. A pad körül, és a pad alatt, amelyiken a hóember ült, gyönyörű vadvirágok nőttek, a legszebbek, amelyeket valaha láttak a kis park gyepén.
A gyerekek, akik a hóembernek köszönhetően ismerték meg egymást boldogan játszottak együtt továbbra is. Gyakran leültek a padra, beszélgettek róla, és várták a következő telet, remélve, hogy visszatér.