Elhatározta, hogy bevágódik. Mi sem jobb módszer erre, minthogy főként hölgyekből álló egyetemi csoporttársai biztatólag, és barátilag elhívták a Vígszínházba egy amolyan szokásos vége-hossza nincs sziruposan csöpögős romantikus komédiára méghozzá akkoriban olyan legendákkal, mint Bárdy György!
Egyetlen bökkenő volt ezzel az egésszel. A reménytelen szerelem nyílvesszeje a főhőst is megsebezte, főként akkor, amikor az adott karzati páholyban merő véletlenségből éppen ammellé a hölgy mellé ült le, akibe végzetesen belezúgott, és akinek történetesen már volt pasija.
A darab össz-vissz két és fél órát vett igénybe. Még így is késő este volt már, amikor tíz óra után a társaság tagjai szedelőzködtek, és elindultak a hatos villamossal zötykölődve pár megállót. Ő később az Astoriánál átszállt a metróra. Egyrészt sokkalta komfortosabb, és villámgyorsabb is alagutakon át mozogni, mint a felszíni közlekedés sokszor igen-igen problémás szakaszain.
A babonázó hölgy, akit Katának hívtak elkísérte. Ekkor fordult vele először hogy egy nő szerelmesek módján tölgyfakarjaiba karol, és úgy sétálnak át a sötét, komor és bizonytalan városon. A gondok az Astoria metróállomás alagutjában kezdődtek. Néhány barátságtalan, kellemetlen félig részeg, tahó suhanc, és skinhead tetoválásokkal, és sörösdobozokkal megpróbálták leszólítani őket.
– Hé faszikám! Szép dolog ez csak így egyedül nyomulni a csajoddal a mi környékünkön?! – szólította meg őket egy részeges húszas éveinek végén járó suhancképű, akinek mind a két karját valósággal ellepték a tetoválások, mintha egy japán Jakuza lenne. – Hékás! Hozzád pofázok! Nézd rám a kurva anyádat! – üvöltötte bele a visszhangokat keltő, rémisztő sötétbe.
Az emberek többségének mindig olyan hátborzongató érzése van, amikor a rendszerint hűvös, és rémisztő metróalagútba lemegy a nyikorgó mozgólépcsők fokain, mintha legalább is egyenesen az alvilág valamelyik bugyrába szállna alá, hogy a holt lelkekkel találkozzék.
A fiatalembernek olyan érzése volt, mintha egy képregényben szerepelne. Fülében azonnal megszólalt Moriccone: Harmonika dala, mely egyszerre kezdte borzongatni, és irritálni. Még a hátán is felállt a szőr. Ugyanakkor titkon azon kezdett el agyalni, hogy vajon Charles Bronson, vagy Steve Mcqueen mit tenne ebben a kiélezett, és rizikós helyzetben?
Abban egyetértett saját magával, hogyha visszaválaszol ezeknek a tahó vadbarmoknak azt nyílt produkciónak tekintik, és élve nem fogja megúszni ezt a kis kellemetlen csetepatét. Ugyanakkor gavallér lovagiassága figyelmeztette, hogy szívének kedves hölgyét haladéktalanul biztonságos, és védett helyre kell vinnie.
Előkapta gyorsan szájharmonikáját, és annyira éles, fülsüketítő hangot igyekezett belőle kicsalogatni akárcsak a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmben a harmonikás ember.
– Nézzétek ezt az idióta balféket! – röhögtek többen is a vadbarmok közül és erős volt a késztetés, hogy felállnak, és rögtön odajönnek hozzájuk. Kata egyre szorosabban markolta meg a fiatalember télikabátját. Olyan védtelennek, és kiszolgáltatottnak tűnt, akár egy erdei kis állatka, akinek fogalma sincs, miként úszhatná meg a fenyegető erdő fogságát, vagy a nagyobb erdei vadállatok bosszúját?
A fiatalember beleszagolt a komor és mély alagútba, mintha keresne valamit. Egész arcán, és testén érezte, amint a hideg szellő szabályosan átfúja tagjait, és megrázkódik a félelemtől. Néhány fenyegető perc múltán a metrószerelvény csikorgó sínekkel feltűnt a helyszínen. Két kerek lámpája valósággal elvakította azokat, akik eléggé könnyelműek voltak hozzá, hogy farkasszemet nézzenek a szerelvény elejével.
– Ugorj be a metróba! – mondta komolyan, és határozottan a fiatalember. Rendszerint senki sem vette komolyan, mert mindig megszokták, hogy ő az osztály, vagy a csoport ügyeletes bohóca, és mókamestere. Most viszont Kata nem bírta megkerülni, hogy ne hallgasson rá. Titkos női ösztönei öntudatlanul is jelezte, hogy ebben a különc srácban megbízhat, mert nem csapja be, és nem veri át.
A fenyegető vadbarmok, és húszas éveiken járó tahó fiatalok vésztjóslóan elkezdtek közeledni feléje. Ő türelmet erőltetve magára egyre hátrált, mígnem meghallotta az életmentő gépi mikrofonhangot:
,,TESSÉK VIGYÁZZNI! AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK! A MOSZKA-TÉR KÖVETKEZIK!”
Egy párduc ügyességével még éppen annyi ideje maradt, hogy beugorjon az automatikus ajtókon belülre, így le tudta rázni magáról a fenyegetettséget, és a vadbarmok társaságát.
– Jól vagy Peti? – kérdezte reszkető hanggal, látszólag halálra váltan Kata.
– Nem lesz semmi baj! – óvatosan, megértőn átkarolta. Nagy, meleg, télies sálját levette és a hölgyet igyekezett bebugyolálni.
Kata sokáig képtelen volt kiismerni csoporttársát. Amikor először úgy isten igazából leültek az egyetem aula részében két óra között és elbeszélgettek egymással Péter még meglehetősen bizalmatlan, és méregető volt vele szemben. Úgy tűnhetett, hogy sohasem fog magához igazán közel engedi bárkit is, nemhogy egy olyan lányt, aki már tizennyolc éves korában elköltözött szüleitől, hogy önellátóvá váljék, és alig várta, hogy saját lakása, és állása legyen. Bár nem feltétlenül a tanári szakmában képzelte el az önmegvalósítást.
Ahogy elkezdte előbb kíváncsian figyelni, majd egyre jobban bámulni Péter pufók, szinte kisfiús arcát, melyről az embernek régi Stan és Pan tréfák, és Chaplin ügyefogyottságot jutottak elsőként kapásból eszébe rájött arra, hogy benne is elindultak bizonyos érettségi változások, és ösztönszintű folyamatok, melyek a tartós, emocionális érzésekkel lehettek összefüggésben, mégis melyet sehogy sem tudott hova tenni.
Édesanyja gyakorta mondogatta neki, hogy előbb-utóbb majd ő is megtalálja a neki rendelt igazit. Mindennek eljön majd az ideje! Csak sohasem szabadna fölöslegesen siettetni a dolgokat. Az időnek egyébként is az a dolga, hogy teljen, meg hogy rohanjon.
– Meglásd kislányom! Ha majd egy szép napon úgy isten igazán ránézel valakire, akkor a szíved megsúgja a válaszokat, csak hallgass a szavára!
Sokáig nem volt biztos a saját maga meggyőződéseiben sem. Talán ezért volt, hogy hat éves kapcsolata egyszer csak végleg tönkrement. No meg azért, mert Gergő, akivel ezelőtt randizgatott egyik legjobb barátnőjével csalta meg, csupán csak azért, mert Kata nem volt hajlandó már a legelső, romantikus alkalommal lefeküdni vele. Talán sohasem engedte meg magának azt a luxust, hogy bárkinek is megengedje, hogy sebezhetőnek, vagy gyengének lássák. Két lánytestvérrel nőtt fel, így korán megtanulhatta, hogy az élet egy küzdelem, ahol, ha elbuksz ritkán van második esély! Mégis most annyira feloldódott emellett a különös fiatalember mellett. Mintha egyszerre eltűnt volna minden gátlása, és lelkiismeret-furdalása. Úgy érezte végre önmaga lehet. De hát akkor mit fog majd Bálintnak mondani? Hogy váratlanul beleszeretett valaki másba? Nagyon jól megismerte Bálintot, aki irigy féltékenységgel kezelt szinte minden olyan baráti kapcsolatot, ahol barátnőjére csak rá mert nézni bárki is.
– Fázol? – kérdezte félszegen, de aggódon Péter.
– Ö… nem… köszi… megvagyok… – megpróbálta az erős, magabiztos nők benyomását kelteni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog. – Már akartam kérdezni, hogy… miért nem engedted, hogy megismerjelek…? – A feltett kérdés egyszerre volt meghökkentő, és váratlan, ahhoz viszont éppen elegendőnek bizonyult, hogy Péter ismét kissé távolságtartóvá, és bizalmatlanná váljon.
– Bocsáss meg, de… nem értem, hogy mire gondolsz! – úgy nézett rá, mintha Kata egy áruló lett volna.
– Jaj, nehogy megsértsem már azt az állati nagy férfias büszkeségedet! Azt kérdeztem, hogy miért rejtőzködsz folyton az emberek elől, akik megszeretnének ismerni?! – komoly, egyenes kérdés, mely minden esetben komoly és egyenes választ kellene adni.
– Nem akarlak megbántani, de nem ismered eléggé a gyerekkoromat… – annyira szomorún, kiszolgáltatottan nézett bele azokba a babonázó őzikeszemekbe, hogy Kata úgy érezte muszáj megcsókolnia. Talán csak azért, hogy lelkierőt, és bátorságot adhasson tovább folytatni a beszélgetésüket.
– Ne haragudj… ez csak úgy… jött… – kapta el vékony ajkait a másik húsos szájáról.
Péter jócskán le volt nyűgözve, hogy akiről egész egyetemistaként csak álmodozhatott most hús-vér valóságában egyszer csak váratlanul megcsókolta őt. Régen nem fordult elő vele ilyesmi. Ösztöneiben, testében mágneses áramként futott végig a zsongító bizsergés. Vajon tartósnak bizonyulhat ez az érzelem, vagy ez is csupán ideiglenes, és átmeneti, akárcsak az összes többi múltban megtörtént elvetélt próbálkozás?!
– Ö… nem… történt semmi… – szabadkozott, majd úgy elpirult, hogy vörös lett egészen feje búbjáig.
Kata ösztönös nőiességgel előbb kuncogott, majd rejtélyesen mosolygott, mint amikor egy nő már tudja a válaszokat, biztos saját érzéseiben, míg a férfi egyelőre csak a válaszokat keresgéli.
– Nem akarok semmit sem elkapkodni…
– Én… nem szeretném, ha miattam… kellemetlenül éreznéd magad…
Kata doromboló kismacskává változott. Két karcsú lábait felhúzva valósággal fejét a férfi mellkasába fúrta. Érzett, és hallott minden lüktető szívdobbanást. Jó, felemelő érzés volt ez a pillanatok töredékével kecsegtető biztonság.
– Még nem is említettem, hogy nagyon tetszett a retorika beszéded! Mondd csak? Annál a résznél, ahol a szülőszobát és a gyerekeket említetted… komolyan gondoltad a párkapcsolatot…? – Kata hangján erősen érződött, hogy már többször megégette magát egy kapcsolatban, és az utolsó szakítása volt számára talán a legfájdalmasabb. Természetesnek tűnhetett, ha most óvatosabb volt, és megpróbált bölcsebbnek, megfontoltabbnak látszani.
– Őszintén szeretném hinni, hogy igen… – Péter hangja szépen csengett. Hamisíthatatlan, versmondó hang volt, amivel általában a tévében verset szoktak mondani, és amire a legtöbb ember önkéntelenül felkapja a fejét, mert kivételes és egyedi orgánum.
Így utaztak együtt a Déli pályaudvarig, ahol Péternek fel kellett szállnia a százharminckilences buszra, ha haza szeretett volna keveredni, Katának pedig valamelyik villamosra, hogy visszajuthasson a kollégiumba, ahol – több, mint valószínű -, hogy szobatársnőinek rögtön beszámol szárba szökkenő szerelmi életéről. Bár Kata ezúttal diszkrét lesz, és elhatározta, ha megkorbácsolják sem fog semmit elárulni Péterhez fűződő kapcsolatáról.
Másnap az egyetemen olyanok voltak akár a csíntalan gyerekek, akik minél többet szeretnének megtudni a másikról. Titkos, eldugott helyeket kerestek, ahol maguk lehettek, és ahol szerelmeskedhetnek egy kicsit. Kedvenc helyük között szerepelt az egyetem alagsori, sötétebb, kissé nyirkosabb, hátborzongatóbb része, ahol egy horrorfilmet is könnyedén leforgathattak volna a filmesek, hiszen a halvány, lidérces lámpák voltak az egyetlen fényforrások, akik szinte eggyé váltak a szirupos sötétséggel.
Kata cserfes barátnői persze rögtön rájöttek a lappangó titokra. Főként kollégiumi szobatársai:
– Na mesélj már csajszi! Hogy álltok?! – faggatták, kérdezgették többen, mintha szenzációt követelnének.
– Szálljatok le rólam! Semmi közötök hozzá! – állt ellen a kísértésnek Kata, bár füle tövéig több alkalommal is elpirult.
– Ácsi! Látom ám mi folyik itt! – vette át a szót egyik barátnője. – Fülig belezúgtál a Petikébe! Igaz?!
– Jaj olyan undokok tudtok lenni! És ha igen, akkor mi van?! Szerintem nagyon rendes, romantikus srác.
– Te nem akarlak kiábrándítani, de Peti… hogy is mondjam csak… szerintem nem százas…
– És mondd? Ezt mégis hogyan kellene érteni? Talán túl kövér, vagy túl magas, vagy csak tudja mi kell a nőnek? – tette ellenségesen, támadó állásban csípőre a kezét, mint aki máris védelmezni akar valakit, aki nagyon fontos a számára.
– Nézd! Peti rendes, jó fej srác, de lássuk be egy örök lúzer marad! Figyelj! Lehet, hogy diplomát kap majd, de arra is gondolni kéne, hogy utána hol fog munkát találni ilyen fejjel? Tudom, hogy remek verseket ír, és tehetséges, de egy ilyen szar világban, mint a mostani semmi esélye sincs, hacsak nem megy külföldre! – mondta ki a véleményét egy szemüveges lány, akinek vágott az esze, mint a borotva.
– Mivel jó barátnőmnek tartalak kedves Eszter ez egyszer megbocsátok, de szerintem nincs igazad! Én érzem azt, hogy ennek a kapcsolatnak igenis lehet jövője, és kitartóan ragaszkodni fogok hozzá!
– Na ne beszélj! És mit mondasz majd a volt szerelmednek, akivel még tegnap nyalakodtatok?!
– Semmi közöd hozzá! Különben is Ádámban annyi eredetiség sincs, mint egy táncdalban! Csak arra kellek neki, hogy párszor lefektessen! Ehhez viszont semmi kedvem!
– Hát kisanyám! Te tudod! Sok boldogságot nektek! – jelentette ki egy kollégiumi lány, majd a lányok többsége bement a soron következő előadásra.
Kata végre úgy cselekedhetett ahogy talán mindig is szeretett volna. Abban a percben, hogy magyar-szociológia szakon végre kézhez kaphatta diplomáját karon ragadta a kissé hezitáló, és félszeg Pétert és meg sem álltak egészen London városáig, ahol alig három éven belül sikeresen berendezkedtek, és közös vállalkozást is nyitottak.
