– Te még itt vagy? Nem elküldtelek az előbb?
– De igen. De akkor is meg kellett várnom, hogy mint alakul a helyzet.
– Tessék. Megtudtad. Kidobtak. Mehetek a híd alá, vagy ahová akarok. Levették rólam a kezüket, nem érdeklem őket… – törölte meg a lány dacosan a szemét.
A férfi igyekezett, hogy lépést tudjon tartani vele, pedig legszívesebben megölelte volna, annyira védtelennek és elveszettnek látszott az alig 18 éves lány. Pedig ő még emlékezett rá, hogy nem is olyan régen milyen határozottan és felnőttként viselkedve vett részt egy fedett akcióban.
– Tudok segíteni.
– Nem kérek belőle, köszönöm! Legszívesebben visszacsinálnám az egészet, és nem vállalnám el a küldetést! – az eddig a kezében tartott táskáját levágta az útjába kerülő pad mellé, egy hirtelen mozdulattal fellépett az ülőfelületre, és a háttámlára ülve a térdeire könyökölt, az állát a tenyereibe támasztva.
– Te segítettél nekünk, miért nem hiszed el, hogy mi is tudunk neked segíteni? – állt meg mellette a férfi.
– Miben segítenétek, visszaküldenétek még egy kicsit a javítóintézetbe? – a lány logikátlanul beszélt, de a férfi csak a fejét csóválta, és nem tette szóvá.
– Onnan elküldtek, mert nagykorú lettél és letetted az érettségit, rémlik?
– Sokra megyek vele, a híd alatt úgysem fogja kérni senki…
– Miért nem hagyod, hogy segítsünk?
– Miben tudnál segíteni? Néhány napra, hétre elbújtatnál a szobádban, amíg kedvedre vagyok? – nézett a lány villogó szemekkel a férfira.
– Ezt meg sem hallottam. – vonta meg a vállát a férfi, és egyszerűen felhuppant a padra a lány mellé.
A lány meglepetten nézett néhány másodpercig a férfira, de aztán újra az ökleire támaszkodott, és látványosan levegőnek nézte a férfit maga mellett. Amaz nem zavartatta magát, türelmesen várt. Tudta: a lány hamarabb fogja megunni, mint ő, hiszen őt többek között arra is kiképezték, hogy az akció előtt és sokszor közben is a türelem fontosabb fegyver, mint a nyers tűzerő. Így inkább a járókelőket figyelte meg, és időnként egy-egy oldalpillantással a lányt is felmérte.
Bő egy óra csendben üldögélés után mér sejtette, hogy a lány némasága nem fog sokáig tartani. Felismerte a jeleket: látta a lányt először a kapujuk felé pislogni, aztán látta, hogy lehajtja a fejét, ahogy senki nem jön ki utána. Látta a sebtében elmorzsolt könnyeket, a reménytelenül távolba révedő tekintetét és végül a magabiztos fej-felvetést, amely azt sejtette, hogy már valamit eldöntött magában a lány. Azt pedig vele is hamarosan kénytelen lesz megosztani.
– Szóval, mit akarsz akkor tőlem? – fordította végül a lány a férfi felé a fejét.
– Az akció parancsnoka és egyben a különleges egység parancsnoka, Nagy-Horváth ezredes kérte, hogy vigyelek el hozzá, ha nincs hová menned.
– Ja, értem, neki kellek ágyasnak, nem neked? – a vitriolos hangra a férfi már fel sem kapta a fejét. Már ismerte annyira a lányt, hogy ez nem neki szól, hanem a helyzetének. Hiszen fedett akció keretében együtt dolgozott a hivatalosan be sem sorozható 17 éves lánnyal, és a csitri akkor sok mindent elmondott neki. Nem csak a szavaival, hanem a testbeszédével és a hozzáállásával is. Kiismerte, talán jobban, mint a lány saját magát…
– Megtetted nekünk azt a szívességet, hogy vállaltad a javítóintézetet, pedig tudod nagyon jól, hogy nem volt kötelességed, hiszen nem voltál és nem vagy Nagy-Horváth ezredes beosztottja…
– És már soha nem is leszek… Benne van az aktámban, priuszom lett, már hiába is szeretnék valaha is közétek tartozni, nem érted? Ennyi volt, egy fedett akció keretéig oda tartoztam, de ennyi! És miért? Mert nem volt annyi eszem, hogy ne tegyem be a lábam egy katonai létesítménybe, ahová a táblák is jelzik, hogy tilos a bejárás! De nem, én belógtam körülnézni, és amikor elcsíptek és felajánlották, hogy segíthetnék, csak az örömöt éreztem, hogy nem is vagyok még 18, de szükség van rám, segíthetek, előbb bekerülök! Az eszembe sem jutott, hogy így kihasználtatok a céljaitok eléréséért! Oké, segítettem lefülelni a dílert, aki a javítós gyerekeknek drogot árult és futtatta a lányokat, de most mire megyek ezzel az egésszel? Ország-világ tudja, mit csináltam, priuszom lett, és ha jól tudom, rendőr se, katona se lehet az ember rovott múlttal, nemhogy a speciális félig katonai, félig rendőrségi alakulat tagja! Most jobb? Ezen hogy tudnátok segíteni? Van egy hatalmas radírotok talán, amivel a számítógépekből eltüntetnétek az aktámat? Most csendben vagy, mi? Erre nem tudsz mit válaszolni… Max estére tudnátok szállást adni, és kész… Aztán mi lesz? Mehetek az utcára, a hajléktalanszállóra, aztán majd hamarosan én is arra a sorsra jutok, mint az intézetis lányok, akik pénzért árulták magukat, hogy legyen pénzük az anyagra! Jól elrontottam az életemet, de nem akarom, hogy lássátok a nyomoromat! Segítettem nektek, őrizzetek meg szép emlékként és felejtsetek el! Közétek már úgysem tartozhatok, ez egyszeri alkalom volt… – zokogott fel újra a lány.
A férfi csendben hallgatta a lány kitörését. Amikor a lány a végén elsírta magát, közelebb ült hozzá, és óvatosan magához húzta. Nem mint férfi a nőt, hanem inkább mint a báty a húgát, hogy megvigasztalja. Vagy mint az unokatestvérét, hiszen az intézetben is az unokatestvérének mondta magát, aki rendszeresen látogatta a ’rossz útra tért’ unokahugit…
– Cssss… Csak sírd ki magadból a feszültséget! – vigasztalta halkan, óvatosan simogatva a lány hátát, mint ahogy egy síró kisgyereket nyugtat az ember. – Közben pedig elmondom neked, hogy a fiatalkorúak ítélete a büntetés letelte után három évvel érvényét veszi, onnantól már semmilyen nyilvántartásban nem szerepelsz…
– Semmilyenben? – nézett fel reménykedve a lány.
– Semmilyenben. Az erkölcsi bizonyítványodban is az fog már 21 éves korod után szerepelni, hogy a bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel.
– Éljen… És van ötleted, hogyan tudnám magam három évre hibernálni? Vagy addig élhetek az utcán, vagy hajléktalanszállón, és utána már jó leszek. Ja, hogy majd jön a kérdés, miért voltam hajléktalan? Hát mert a családom kitagadott. Miért, az lesz a következő kérdés… És itt visszaértünk az alapproblémához… Ha ugyan nem ott, hogy miért javítóintézeti érettségim van.
A férfi vett néhány nagy levegőt, és hosszan kifújta. Most közel sem volt olyan aranyos a lány, mint amikor az unokatestvérek szerepét alakították, és amikor a csitri titokban – és kezdő létére egész profin – a megfigyeléseit mondta tovább neki. Most leginkább bosszantotta, hogy a lány elmerült az önsajnálatban, és sem a segítő szándékot, sem a lehetőségeit nem akarja meglátni. Végül egy kis csend és a sokadik mély levegővétel után sikerült tárgyilagosan válaszolnia, de már enyhe rendreutasítással a hangjában.
– Na akkor most jól figyelj rám, hugi. Egy. Simán leérettségizhetsz még egyszer, és akkor már az új érettségid fogod tudni mindenkinek mutatni. Ha kukacoskodnak, mondhatod azt is, hogy nem voltál elégedett az első eredményével. Kettő. Elmerülsz az önsajnálatban, ahelyett, hogy meghallgatnád, mit tudunk neked ajánlani. – itt vetett egy kicsit megrovó pillantást a lányra, de utána a tekintete ellágyult, ahogy folytatta. – És három. A helyedben már nem várakoztatnám sokáig az ezredest. – kacsintott is egyet a lányra.
A lány egy hosszú másodperc után elmosolyodott, és a fejét rázva hajtotta le a fejét egy pillanatra. De aztán szó nélkül felállt a padról, és még arra is odafigyelt, hogy egy papír zsebkendővel letörölje azt a részt, ahová a lábát tette fel, és csak utána válaszolt.
– Igazad van. Önsajnálattal nem fogok semmire menni. Akkor, ha még hajlandó vagy elkísérni és az ezredes hajlandó fogadni, akkor menjünk.
– Na, ez a beszéd, kislány! – ugrott le a férfi is a padról.
A lány szó nélkül letörölte a férfi cipőjének a nyomát is a padról, mire a férfi somolyogva kérdezte meg:
– Ez most csak a rendszereteted, vagy eltünteted a nyomainkat?
– A megfigyelésnek nem maradhat nyoma… – jegyezte meg félhangosan, elkomorulva a lány.
A férfi nem kérdezett rá, hiszen tudta, mire gondol a lány: a szüleinek nem akarta a tudtára adni, hogy több mint egy óráig várta és remélte, hogy visszahívják. De nem jött utána senki. A férfi felkapta a lány táskáját.
– Akkor indulás, hugi, irány Nagy-Horváth ezredes megoldása a problémádra!
– Menjünk. Kösz, kuzin, hogy nem hagytál belesüllyedni az önsajnálatba.
– Erre valók a fogadott rokonok, nem? – somolygott a férfi, örülve annak, hogy a szimpatikus lányt, aki, ha minden jól alakul, egyszer a kollégája lesz, sikerült kirángatnia az önsajnálatból. – Na, akkor indulás az újratervezett jövő felé!
“„Unokatestvérek”” bejegyzéshez 2 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Rita!
Köszönöm szépen a dicséretedet. Igyekszem nem szokványos témákat választani.
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál:
Kata 🌹
Kedves Kata!
Remek írás volt. Érdeklődéssel olvastam, örülök, hogy jó vége lett.
Szeretettel: Rita🌸