A leghűségesebb rajongóm

A leghűségesebb rajongóm

Soha nem kerestem, s nem osztogattam jelzőket eziránt sem, s mégis, megvallom ő az, Anikó a kislányom. Sok nehézséggel, betegséggel indult élete. Beszélni, járni nem tud ma se. A szavakat alig érti, mégis a zene érdekli, örömmel hallgatja. A fütyüléseim jó kedvre deríti, sőt lázba hozza. Gyermekdalokat, karácsonyi, népdalokat, de főleg a Hull a pelyhes fehér hó dallama a kedvence.
Mert elváltak útjaink, éppen láthatásra hoztam régi otthonába és ismét füttyel kedveskedtem neki. Öröme és az aj-aj, tuj-tuj hangulata rám ragadt. Éppen jókor, szomorú a karácsony egyedül, de vele csodálatos. Egy pillanatra villant a gondolat, mi lesz, ha ő már nem lesz? Sírásom közben fütyültem elcsukló hangon, elfordítva arcomat, hogy ne lássa könnyeimet. Közben arra gondoltam, akkor majd a temetőbe fütyülök neki. Mit bánnám, ha mondanák, a vén bohóc itt szórakozik. Nem tudhatják, ennek örültél legjobban. Tenném keserűn és reménnyel, hátha hallod valahol, még zokogás közben is.
A gyermekotthonban látogatva is énekelve, fütyülve, üres karton dobozon dobolva mulattuk az időt. Ő, feje-felsőteste bólogatásával, karjaival hadonászva, kurjongatva örült és ragyogott. Szavak nélküli szeretet. Ha ennyire telik, ennek kell, lehet örülnünk. Míg a színpadon szerepelve, azt követően a közönség tapssal jutalmazott, addig drága lányom ragyogása, boldogsága a jutalmam. Ott mindenki tudta, elfogadta a zenélős együttlétünket. Így teltek az évek, (lassan huszonöt éves) amig nem jött a járvány.
Több havi zárlat közben találkozhattam vele néhány percre. Kettő méter távolságnyira tolták kocsijában felém. Szólítottam nevén, de közömbös arccal ült előttem. Megfacsarodott szívem, de fütyülni kezdtem az arcmaszk alatt. Ha nem is csengően szóltak a dallamok, de ő kivirult, artikulált hangjával és karjaival hadonászva megváltozott. Ő, a régi és megismert, oldódott keservem.
Rövid idejű boldogsággal tértem haza, beosztva a csodás pillanatokat. Kérem Istent segítsen, hogy mielőbb együtt lehessünk!