Miért nincs itt Adele?

Fodor Gyöngyi – Miért nincs itt Adele?

– Doktor úr, hogy vagyok most? – kérdeztem az ágyam mellett álló orvost.
– Amikor a múlt században hibernáltàk, gyógyíthatatlan, úgymond végstádiumos hasnyálmirigyrákban szenvedett, és az agyának nagy részét agyvérzés pusztította el..
– Valami rémlik, de alig emlékszem a kimondhatatlan szenvedés pillanataira – vágtam közbe. – Az orvosok azt mondták, csak néhány hét van hátra a daganat miatt, s röviddel az előtt , hogy megérkeztem Milánoba a kórházba, agyvérzést kaptam. Hogy lehetek most itt?
– A felesége kapcsolatba lépett az elődeimmel, és beleegyezett, hogy hibernálják Önt, abban a reményben, hogy az orvostudomány hatalmasat fog fejlődni azon idő alatt, amíg ön „alszik”.
– Drága Adélom… mi van vele?
– Meghalt. Mint az összes többi ember, akit ismert. Sajnálom.
– Hogy-hogy? Mennyi időt töltöttem a hűtőben?
– Majdnem száz évet. Ön volt az első, aki felébredt az ilyen hosszú, mesterséges kómából.
Forgott a fejem, a fehérköpenyes férfi szavai lavinaként zúdultak rám. Amióta felébredtem, csak egy valamire emlékszem, egy furcsa , hideg ládára, amibe úgy ragadtam, mint egy virsli a hotdogban.
– Most hogy vagyok? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet. – Furcsa módon elég jól érzem magamat.
– Néhány hónapja, bocsásson meg a tudománytalan kifejezésért , már kiolvasztottuk, de csak olyan szinten, hogy Ön még eszméletlen állapotban legyen, de mi már tudjuk tenni a dolgunkat. Bevezettünk a testébe pár programozható, biológiai sémával rendelkező nanorobotot. Miután a véráramba kerültek, ezek a icurka-picurka gépek minden egyes rákos sejtet megkerestek, és elpusztitották azokat. Néhány nap múlva a szervezetében már nem voltak áttétek, pár napra rá az egészséges sejtek megerősödve visszavették az irányítást.
– Fantasztikus – feleltem csodálattal. – De mi van az agyvérzéssel?
– Ismét nanorobotokat használtunk,csak másként programozták őket. Leengedték az agyában rekedt vért, s ahol a sérülés elpusztította az idegsejteket és a szinapszisokat,egy elektromos agyi nanodon láncot helyeztünk be, amely újra összekapcsolta a fennmaradó idegsejteket, és új szerkezetet hozott létre, amely képes újra működtetni az agyát. Természetesen egyes emlékek örökre elvesztek, mások széttöredeztek, de úgy gondolom, hogy mindez méltányos ár a halálból való visszatérésért.
– Igen, persze…. Akkor most meggyógyultam?
– Teljesen. Ma lesz az utolsó ellenőrzésünk, aztán majd elbocsátjuk.
– De hová menjek? – a kérdés spontán jött, szinte hálátlanul hangzott annak, aki visszaadta az életemet.

– Megértem, hogy most minden sötétnek tűnik az Ön számára. Ez egy hatalmas trauma, ezért, mielőtt bármit is tesz, beszéljen a pszichológusunkkal, aki segít mindezt feldolgozni.
– És hogyan fogom túlélni?
– Még a kezelés és a kriosztázisos kórházi kezelés kifizetése után is sok pénze marad. Valószínűleg már nem emlékszik rá, de Ön volt Európa egyik leggazdagabb embere.
Nem emlékeztem semmire, az új agyam által létrehozott képek zavarosak és homályosak voltak. A haszontalan emlékek sokasága között volt egy, ami gyakoriságban és intenzitásban uralta a többieket: Adele arca.
– Miért nincs itt a feleségem? Őt miért nem hibernálták? – kérdeztem , s az orvos tekintete kissé elsötétült, zavartan nézte a földet, majd pár pillanatnyi hallgatás után azt mondta:
– A felesége egészséges nő volt, 102 éves korában halt meg. Tíz évvel az után, hogy Önt lefagyasztották, újra férjhez ment, hosszú és boldog élete volt. Sajnálom..
– Mit sajnál? Hogy hosszú és boldog élete volt? Szegény Adéle megérdemelte, jó asszony volt.
– Most jöjjön, elkísérem a pszichológushoz, aki követni fogja az életbe való visszatérését, aztán lesz egy személyes segítője is, aki Önnel marad, amíg minden a helyére nem kerül. Az R2-B7 mindenhez ért.
– R2 B7 ?
– Igen, ők a legjobbak, majd meglátja – válaszolta az orvos látva a fura ábrázatomat, de őszintén szólva, nem igazán értettem, de azt gondoltam, az elmúlt száz év alatt valószínűleg megváltoztak a névadási szokások is.
Felkeltem, majd elindultunk egy hosszúnak látszó , ablaktalan folyosón.
– Mellesleg, doktor úr, mi van odakint?
– Már nincs „odakint”.. legalábbis nem úgy, ahogy Ön ismerte. Azokban az évtizedekben, amikor itt a földalati bázison aludt, minden megváltozott. Már csak „idebenn” van.
Megdöbbentem és megálltam. Ijedten néztem az orvosra, de ő megfogta a karomat.
– Menjünk! Minden rendben lesz! – mondta bátorító tekintettel és én lassú léptekkel követtem őt a bizonytalanságba, s csak abban reménykedtem, hogy igaza lesz.